Vidéki ballada az amerikai álomról

Hillbilly Elegy
2020

Gyorsan essünk túl a kényelmetlenül kínos kérdéseken és tényeken: J.D. Vance azonos című regénye nem a legnagyobb bestseller és minőségi mű ever. Ron Howard még mindig éppen több, mint egy átlagosan tehetséges iparos. Igen, az amerikai álmokat szétszedő és azt gyermek módjára összeragasztgató társadalom peremére szorult emberek kitöréstörténete nem csak, hogy Oscar kampó a filmeseknek, de kellő pátosszal, giccsel a producerek is egymás lábára taposva tolonganak a jogokért. A Vidéki ballada az amerika álomról egy ilyen film. Annyit mondok rá: És?

Nem az, hogy nagyon meglepett Howard filmje, hogy nem ilyen. Mert ilyen. Érezhető, hogy kiknek, sőt még az is, hogy milyen célból. Jelenleg úgy érzem, 2020-ban nem csak amiatt, hogy gyakorlatilag idén alig volt említésre méltó mainstream dráma, de nagyjából említésre méltó film sem sok. Ezen logikán kiindulva a Hillbilly úgy hiányzott már, mint az éttermeseknek a nyitás. Bocs a fekete humorér, de igaz. Egyébként megkockáztatom, hogy ez a film, akkor is kitűnne, ha nem ilyen ínységes időket élnénk. Pusztán azért, mert lassan kezd kikopni, ez a 90-es évekre jellemző, egyenesvonalú, kitalálható, A-bó B-be eljutó, érthető parasztlegényből királyfivá avanzsáló műfaj. Ennek okán pedig jó volt nézni.

J.D. gyerekkora óta kénytelen megbirkózni a hillbilly megnevezéssel (ezt amolyan lenéző "leparasztozó" jelleggel használják az amerikai városiak a vidéki emberekre). A srác kétségtelenül okos, de a népes családja, a fiatalon szülő anyjával és a kissé vad mamival és papival,  pót apa karakterei nem lendítik elő az életét. A sztori két szálon fut, 1997 környékén a gyererkkori, és 2011-ben  J.D. felnőtt szálát látjuk, amikor is a fiú a Yale jogi karán próbál szerencsét, és keres munkát. Az élete legfontosabb állásinterjúját várva, a kórház jelzi neki, haladéktalanul menjen, mert az anyja (Amy Adams) túladagolta magát heroinnal. A fiú 24 óra alatt kell rendezze a régi családi dolgait és készüljön fel élete eseményére.

Nem fogok mellébeszélni, ahogy fent sem tettem: Egy iszonyatosan drámaira hangszerelt, neurotikus családi ordibálással megtámogatott kitörés történet, remek színészi munkával. Ez a film azoknak fog sokat jelenteni, akik képesek túllátni a szájbarágós tanulságon és a kétségtelenül felszínt kapargató problémákon. Mert noha hiába van ott Mamaw (Glenn Close) karaktere, aki mindközül a legizgalmasabb és hiába látjuk, hogy mi vezetett odáig, hogy az övé, a lánya és így az unokák élete is megkeserdett, a társadalom peremére szorult emberekről, a Hillbillykről nem tudunk meg többet, mint gyorsan átszaladva a wikipedián. Vagy annyit sem.

De ha ezt elfogadjuk, hogy ez egy ilyen történet és értjük, mit akar Ron Howard és Vanessa Taylor mondani, akkor bizony azért remek két órában lehet része a nézőnek. Először is Hans Zimmer önmagához képest eléggé visszafogottra hangszerelte a drámai részeket, így szerencsére nem tolakodó, de remek a zenei aláfestése. A film ritmusa kiváló. A flashbackekbe sikerült a legérdekesebb történeteket, fontos eseményeket bezsúfolni. De a legjobb, hogy Amy Adams és Glenn Close párosa olyan veszett mód erős, hogy bár nem jó nézni a civodásaikat és sértegetéseiket, mégis is bizarr módon élvezet látni ezt a két pazar színészi előadást. Adams nem most a legjobb, de nagyon jó. Glenn Close viszont  tényleg kapjon már Oscart. A film egy pontján úgy néz meredten, csendben a kamerába majd félpercig, hogy csak az nem szarja össze tőle magát, akinek már nincs vesztenivalója.

Összegzés: Érthető, hogy sokan miért húzták le a Hillbilly Elegyt, de én azt mondom, most örüljünk annak, hogy van egy tisztességesen összerakott, hagyományos családi dráma, ami a maga sete-suta módján tanít, mond valami a kihasználandó helyzetről, a soha fel nem adásról és, hogy a család bár sokszor áldás, néha átok is.