Harcosok klubja

Fight Club
1999

"Ez nem csak egy film, ez A film", "minden idők legjobbja", "Sosem láttam még ennyire jó filmet", "Ezt látnod kell!". Valami ilyesmi bókok reppentek a Harcosok klubjára. No nem a bemutató idején. Ahhoz, hogy kult státuszba jusson, bejárta a hasonló filmek útját, vagyis tisztesnél alig nagyobb nézőszáma és rajongói bázisa, csak évek múltán nőtt hatalmasra és kezdett leülepedni az emberben, hogy mit is lát. Most meg már a napokban lett húsz éves...

Chuck Palahniuk regénye egycsapásra nagyon kapóssá vált, de benne volt a veszély, hogy nem feltétlen tudják egy az egyben adaptálni. Fincher és Jim Uhls addig variáltak, míg végül összeállt a forgatókönyv és hát közmegegyezésen alapuló igazság, hogy a film jobban sikerült, mint a regény. Valószínűleg sokat tett hozzá, az is, hogy vizuálisan igen erős lett a Harcosok klubja, ami sokat tett hozzá a fogyaszthatósághoz. Az biztos, hogy ahogy elindul ez a 140 perces mű, az első percben kihúzza alólad a szőnyeget és akkorát esel, hogy gyakorlatilag végig próbálsz felkelni, és mikor sikerül, olyan gyomrost és horgot ver be, hogy kóvályogsz, kezdhetsz újra felállni és mire sikerül, már pörög a stáblista.

Én a magam részéről sosem voltam a film nagy rajongója. Nem azért mert ne lenne iszonyatosan jó és stílusos film, pusztán nálam ez az egyszer jól eladott poén, zseniális tálalásban, de folyamatos kérdőjelek mellett. Hatásvadász társadalomkritika? Stílusos ujjgyakorlat? Látványos, Fincher maszturbáció? Elvitathatatlanul sok felszín alatti dolgot ragad meg, kap bele és bont ki. Nem véletlen kezdték felhozni a Joker kapcsán ezt a filmet. A megint magába forduló, senki mással nem törődő, függőségből függőségbe menekülő, Fincher szerint szánnivaló emberiség kezdje kinyitni a szemét végre és gondolkozzon, legyen picit szociálisan érzékenyebb (milyen fura, hogy egy évben jött a Mátrix-szal). Edward Norton személyében kapjuk meg az azonosulási pontot, a tipikus embert, az unalmas, nem akarok mással foglalkozni archetípust. Márpedig ha az ember unatkozik általában
-sajno s- pusztításba menekül. Ezt remekük ragadja meg Fincher. Mégis benne van a felszabadulás vágya és érzése.

De mi is ez a klub? Egy titkos szervezet, ami egy pincében működik éjjel. Főszereplőnk Ed Norton és barátja Tyler (Brad Pitt) alapította, hogy erőszakkal vezessék le napi frusztrációjukat ökölcsapások formájában. Bár elvileg senki nem beszélhet róla (ismerjük az első szabályt), egyre többen csatlakoznak a klubba. Mégis mi az ami miatt szerintem nem tartozik a legjobban sikerült FIncher művek közé? (a top 3 nálam még mindig a Hetedik, a Közösségi háló és a Holtodiglan). Egyszerűen fogalmazom meg, mert nem tudom átadni az érzést jól: Szerintem Fincher maximalizmusa folytja meg a filmet. Tudvalevő, hogy Kubrick-i módszerekkel forgat, vagyis egy klasszik példával élve, szegény Rooney Mara 16 egész pizzát evett meg, mire Finchernek tetszett az az egy jelenet a Tetovált lányban, ahol beleharap egy szelet pizzába a film n+1-edik jelentőségteljességtől távol eső jelenetében. Ugyanezt érzem itt is. Profi a rendezés, profi a zene, Norton, Pitt zseniális, hibátlan a mondanivalója, a ritmusa ugyan hagy kívánnivalót, de a végi katarzis megint kiporolja a hátsónk. Mégis az egész túl patikamérlegen kimatekozott, kilúgozott jellegű. A nagy csinadrattának köszönhetően meg fokozatosan halványul a tartalom és a mondandó. Tipikusan kúl akar lenni a film és roppant előremutató, de annyira igyekszik, hogy végül pont csak "tipikusan" kúl lett. Ez az a lazaság és koszosság, amit simán elbírt adni egy Danny Boyle (Trainspotting) vagy Refn (Drive) erőlködés mentesen. És ezt a fajta filmtípust nem bírja eladni egy Kubrick és Fincher féle tökéletesnél is tökéletesebbre törekvő típusú rendező.

Összegzés: Ez egy remek társadalomkritika. Ez egy remek szatíra a divatlázadásokról, nagyzolásról. Remek cinikus, nihilista dráma. Roppant jól lavíroz szélsőségek mentén, legyen az unatkozó szürke egerek és a hiperaktív erőszaktevők között. Csodálatos kettősség egy olyan filmben, amiben minden apró elem hibátlan, rendezés, sztori, zene, színészvezetés. Csak épp pont annyi hiányzik belőle, hogy a sok kis apró elem egy nagy egész hibátlan filmmé álljon össze. Az viszont elvitathatatlan, hogy még így is bőven klasszikus.