Holtodiglan

Gone Girl

2014

Rendezőzsenink, David Fincher két éve nem jelentkezett új filmmel. Most viszont Gillian Flynn, Gone Girl című nagysikerű regényét adaptálhatta. Maga az író mondta, hogy csakis a thriller király készítheti el és senki más. Lássuk, mit sikerült kihozni az anyagból.

Szeress édes!

Előre leszögezem, hogy Finchert korunk egyik legjobb rendezőjének tartom. Aki, kicsit is utána járt a rendező munkamoráljának, tudhatja, hogy az egyik legkérlelhetetlenebb, szadista rendezője korosztályának, így filmjei általában iszonyat kimunkáltak, tűpontosak, és izgalommal töltöttek. A Holtodiglan azonban más egy kicsit. Nagyon sokáig nem igazán akarja a saját hangját megtalálni. Finchertől szokatlan módon olyan, mintha egy tévésorozat egyik átvezető részét látnánk. Adott egy házaspár, akik a totális unalmas, egymáshoz nem illő, vagy inkább nevezzük: nem egy alomból származó házasok életét élik. Régen azonban mind a ketten megőrültek egymásért. Az ötödik házassági évfordulójukon a nő (Amy, Rosamund Pike) eltűnik és a gyanúsan vidám férjre, Nickre (Ben Affleck) terelődik a gyanú.

A film első órája lassú, unalmas, kimért tempóban kezd kinyílni. Ben a tökéletes szürke hétköznapi kertvárosi férjek életét éli. Délben kocsmázik a koravén nővérénél, utálja az apóst-anyóst, teng-leng, tévézik stb. Most kénytelen viszont a feleség eltűnése miatt erőt venni magán, noha titkon örül, hogy megszabadult Amytől. A legjobb felütés egy izgalmas, véres thrillerhez, főleg, hogy komoly a gyanú, hogy a nőnek baja esett.

Az a baj, hogy ebben az egy órában kevés zsenialitás köszön vissza David Fincher, híresen pesszimista, agresszívan feszült, betegesen sötét világlátásából. Valószínűleg a regény sajátosságát próbálta követni (amit nem olvastam), mert tőle szokatlanul cinikus és fekete humorú légkört teremt. Persze a Fincheres filmes eszközöket nem hanyagolja. Hála Istennek. A párbeszédek pengeélesek. A képi világ szürkés – borostyán barnás. Mondjuk láttunk már tőle sokkal jobb és letaglózóbb képi világot is, elég ha csak az elmúlt két filmjére gondolunk.

Aztán innentől már nehéz a filmről spoilermentesen beszélni, mert a maradék bő egy órába sorra jönnek elő az áll leejtős csavarok, jelenetek és Fincher is megtalálja a rá jellemző világlátást. Sokkol és zavarba ejt. A Trent Reznor és Atticus Ross zeneszerző duó, már harmadszor szakítja szét a hangberendezést iszonyat atmoszférateremtő zenei aláfestésükkel. Bár a Social Network-Tetovált lány szintet ezúttal nem ütötték meg.

Mint írtam a történetről innentől nem beszélek. Erősödik a sztori, és új életet lehel, a kissé unalmaskás narratívába. Azonban ami igazából rossz, hogy Fincher csak a felszínt kapargatja és nem igazán merül el a pszichében. Feltesz kérdéseket, hogy érdemes-e házasságot kötni valakivel? Hogy ismerjük-e azt, aki mellettünk fekszik éjszaka? Hol törik meg igazából egy kapcsolat? Mi az a pont, amikortól már nem oké? Ezek viszont kidolgozatlanul félbe maradnak. Azt persze tudjuk, hogy Fincher miképp nyilatkozik a házasság intézményéről? „Egy ilyen filmet megnézel kb. 3 órában, ez pont több idő, mint ameddig a legtöbb házasság tart.”

Mesteri módon vezeti viszont a nézőt az orránál fogva és elképesztően köcsög módon hol ide, hol oda tolja a szimpátia mutatót. Az a legkeményebb, hogy egyiket sem lehet egyértelműen utálni, vagy szeretni, mert mindenkinek igaza van a maga módján. Talán azt várja tőlünk, hogy mi álljunk oda, vagy mondjuk ki az igazat. Kifejezetten jól van bemutatva még az eltérő társadalmi rétegből jövő emberek kapcsolatának jövőképe. Az átlag missouri-i pasi és a gazdag elit lány eleve halálra ítélt kapcsolatának felvázolása tűpontos. Szépen kezd kibújni a kérdés, hogy „vajon jó vagyok ennek a lánynak? elég az, amit tudok nyújtani?”.

Nálam nem titok, hogy Ben Affleck színészileg nem okés. Rendezőként és íróként szeretem, de színészként nem a szívem csücske. Ezúttal viszont a tökéletes átlag-szomszéd szerepét kapta meg, minimálisra emelt érzelmi kimutatással, és erre tökéletes választás volt. Rosamund Pike-tól viszont a vér fagy meg az ember ereiben. A mosolyában is benne van a zavartság, a feszültség. Iszonyatosan erős alakítást pakol le. Én egy Oscar jelölést azért megelőlegeznék neki.

Összegzés: Sokan állítják, hogy az átírt végkifejlet ellenére is, ebből a könyvből jobb filmet nem lehetett készíteni és én, hiszek nekik, de nem vagyok teljesen elégedett a látottakkal. Erős atmoszféra, kissé lassú történetvezetés, teljesen korrekt színészi alakítás, csavaros és sokkoló második félidő és okos kérdések, amik azonban sajnos csak a felszínt kapargatják. A Holtodiglan inkább a Zodiákus, Tetovált lány, Pánikszoba minőségi színvonalán teljesít, semmint a Hetedik, Harcosok klubja, Közösségi háló tengelyen.

Értékelés: 8,5/10