Django elszabadul

Django Unchained
2012

A mester három év kihagyás után, visszatér egy olyan műfajba, ami körül már évek óta legyeskedik: A westernbe azaz ahogy ő hívja, a "southern"-be. Ezúttal tehát egy másik zsánert forgat ki.

Tarantinonak ami az előnye az a hátránya is. Folyamatosan igen magas színvonalon filmez több mint 20 éve, erre az előző két rovatunkban (I. és II.) megbizonyosodhattunk. Ez egyrészről szuper, másrészről nem eléggé érdekes. Hogy másként fogalmazzam meg a dolgot: Kissé kiszámítható a rendező úr. Megvannak a sajátos stílusjegyei, mint író / rendező. Nemsokára kitérek rá, de előbb nézzük meg ki is a film főhőse. Django (Jamie Foxx) egy rabszolga, akit Dr. King Schultz (Christoph Waltz) szabadít fel, abból a célból, hogy megtaláljon három számára nagyon fontos személyt, akit Django látott utoljára. Miután társak lesznek, Django elmondja, hogy a neje is rabszolga és kiderül, hogy az igen veszélyes rabszolgatartó, Calvin Candie birtokán van, Candylandben. A fejvadász és Django megegyeznek és kölcsönösen hasznos megállapodásra jutnak.

Mi az amit igazából várhatunk egy Tarantino filmtől? Remek alakításokat (később kitérek rá), pengeéles párbeszédeket, egyedi kameratechnikát ("Tarantino Zoom"), térdig érő vér/hulla halmot, káromkodást, és a lehető legabszurdabb szituációkat, jókora filmes kikacsintásokkal. Eddig nagyjából illik az előző évtized végi filmjeire. Pont emiatt írtam, hogy aki már látta Tarantino eddigi filmjeit, egyszerűen nem tartogat kellő izgalmat a film. Érezhető, hogy mikor lesz a szokásos egy helyszínen játszódó 30 perces körmondatok után az a pont, amikor valami durva változás következik be. Van amikor kétszer-háromszor ellövi ugyanazt a poént, ami valljuk be nem túl elegáns egy ilyen nagy rendezőtől. Ilyen az amikor egy majdnem hibátlan filmográfia után, valaki készít egy gyengébbet. Ugyanezt a sorozatot futotta be a Ponyvaregény után a Jackie Brownnal is. Itt viszont a zseniális Brigantyk után nem egy merőben másik alkotást, hanem ellenkezőleg: Egy kísértetiesen hasonlót rendezett. Furcsa, hogy ebből lett végül a legnagyobb anyagi sikere az összes eddigi filmje közül. Plusz kapott is egy Oscart a fogatókönyvért (és Waltz is a Ctrl c Ctrl v alakításáért) Még ez a gyengébb darab is azonban fényévekkel jobb, mint más legjobbja. Úgyhogy nézzük a maradék említésre méltó dolgot.


A Django pontosan arra épít, mint a Brigantik. A néző azon együtt érző tulajdonságára, amivel egy szenvedő népcsoportot, közelebb tud hozni hozzánk és indokoltnak állítja be a bosszúvágyát, mint egyfajta nézői elégtétel. Szerencsére vagy hála QT zsenialitásának, olyan ügyesen van kiegyensúlyozva a "nigger" kontra "fehér" szál, hogy gyakorlatilag önön paródiájába csap át a dolog. Aki ezt maradéktalanul szállítja az Sámuel L. Jackson. Alapjába véve működik, viszont mégis más, mint a Brigantikban. Megszokhattuk azt is, hogy a rendező meghúzza sokszor a legváratlanabbat, amit egy másik filmben soha, ebből van itt is bőven. Ami viszont baj, hogy a film igazi tétje elfogy már rögtön az elején a többi pedig kevésbé van kiélesítve.

A szereplők egyszerűen bámulatosak. Főleg Chris Waltz (Doktor), DiCaprio (Calvin) és Samuel Jackson (Stephen komornyik). Nagyon nehéz lenne választani ki a legjobb, de olyan bika erős alakítás mind a három, hogy szétszakad jóformán a vászon. Djangot alakító Jamie Foxx, szinte csak az árnyékukban dolgozik. A felesége, Kerry Washington szintén eléggé halványka. Érződik az a fajta profizmus és hónapok, évek izzadságos forgatókönyv írói munkája, hogy minden a helyén legyen. King Schultz bajuszpödrési technikájától elkezdve Calvin ujjainak tördeléséig, minden mértanilag pontos és átgondolt. Nyugodtan fel lehetne venni tananyagnak Tarantinot forgatókönyvírói szakon.  A zenék szokás szerint elképesztőek, változatosak, és régi western dalok újrakvert, mashuppolt változatai is jól sikerültek. Bár hangulatában szerintem kevésbé szokás westernbe rap dalt rakni, de Tarantino nem izzad, mikor fel kell rúgni a filmezés szabályait. 

Összegzés: Milyen tehát a Django? Parádés színészi játékokkal, elképesztő dumákkal és hangulattal, kiszámítható történettel, remek zenei aláfestéssel tarkított, ultra erőszakos, tipikus Tarantino film. A Ponyvaregény trónja nem került veszélybe, viszont még így is, bőven remek film. (a kritika a 2013 januári kritikám átdolgozott változata)

Aljas nyolcas

The Hateful Eight

2015

A magyar fordítást ugyan nem érinti, de az eredeti cím az első olyan Tarantino film, ahol nem két szóból áll a cím. Csak gyorsan átfutva a sort: Reservoir Dogs, Pulp Fiction, Jackie Brown, Kill Bill 1-2. , Death Proof, Inglorious Basterds, Django Unchained. Ez is jól jelzi, hogy egy QT filmnél simán rárepülnek a rajongók minden infó morzsára.

Szegény Quentin. Elsőnek kiszivárogtatta az egyik színész menedzsere a forgatókönyvet, amire a nagy dumás író-rendező atyaúristen bevágta a durcát és visszatáncolt a film elkészítése elől. Majd gondolta képregény vagy valami novella formájában egyszer talán majd kiadja. Majd 2014 nyarán még is úgy döntött, átírva jó lesz ez filmnek. Megnyerte magának Ennio Morricone-t, aki a nyugdíjból jött vissza (utólag megbánta és lekreténezte QT-t), hogy sok év után újra Western film zenét szerezzen. Jöttek sorra a jó hírek, amiben agyon dicsérik a filmet, sőt az isteni Tarantino azoknak a rajongóknak, akik 70mm-es ún. roadshow verzióra mennek be mintegy kb. 20 perccel hosszabb verziót ad. Ezzel el is jutottunk az újabb problémához. Tarantino és a Weinstein tesók erősen célozgattak rá, hogy marha jó lenne, ha 70mm-es vetítések lennének, és nem erőszakolnák meg a filmjüket a 35-ös digitális kópiákkal. Sok város fel is szerelt, felújíttatott ilyen gépeket, és aztán jött az évvégi slusszpoén. Az AMPAS szavazóinak kiküldött DvD screenerek (amiket ilyenkor szokás szerint kiküldenek, hogy a szavazók otthon, békés körülmények között meg tudják nézni, és majd az Oscar gálán tudják, ki mellé kell voksolni) egyike(?) kiszivárgott és már több százezres letöltésnél jár. Nesze neked 70mm-es Ultra Panavision promo és forgatás. Rossz DvD minőségben lesik otthon laptopon. Szegény Quentin tuti felrobban.

Az összes karakter telitalálat. Van aki jobban előtérben van, van, aki kevésbé emlékezetes. Egy dolog azonban közös bennük: Rohadtul vaj van a füleik mögött. Ahogy pedig elkezdődik a film második felvonása, bizony kiderül, hogy miért is aljas az a nyolcas. Sok a panasz ma, hogy a karakterek túl egy dimenziósak, csak alapvető fő jellemeik vannak, a dumák amiket a szájukba adnak pedig papírízűek. Quentin mind a 8 karaktert bőven több dimenzióssá varázsolta. Nem csak az alávaló gonoszság van meg bennük, de a jobbra vágyás, a szép felé való törekvés is. Nem mondom, hogy hétköznapi módon, de, aki látta, érteni fogja. Abban megállapodhatunk, hogy azért 8 fő karaktert egy fogadóban 2 órán át érdekesen mozgatni nem egyszerű. Ahogy az sem, hogy pont két szélsőséges műfajt ötvözött írónk, úgy, mint a Westernt, ami a szabadságról szól, a kamaradrámával, ami pedig pont ennek az ellenkezőjétől.

Azt viszont muszáj megjegyezni, a történet ezúttal nem sikerült ütősre. Jobban épített a karakterekre és a színészi játékra. Noha, a mondanivaló most is megvan, sőt nyílegyenesen ez a legérhetőbb QT film, mégis van ám ott min gondolkodni. Elég csak az utolsó 1-2 percre gondolni. Persze megértem, ha valakinek unalmas, vagy nem ezt várta, hiszen eredendően tényleg Westernnek volt írva a film, és sok eleme hiányzik, amit kedveltünk ebben a műfajban, de aki pl. szereti Leone - nyíltan megidézett -  lassan csordogáló történeteit és feszültség építését annak tuti be fog jönni. A jó Ennio tuti ott kell legyen az év legjobb filmzene szerzői között (update: nyert is), ahogy Robert Richardson bámulatos képei is. Csodásan játszik a fényekkel, árnyékokkal, a tájjal és még a berendezések is frankón látványosak. Kár, hogy kevés kültéri képet kapunk.

Összegzés: Magáról a filmről többet nem írnék. Aki szereti Tarantino filmjeit, stílusát, nem fog csalódni. Marha jól megírt, felvett, és érdekes film. Szerintem jobb is mint, a Django (már csak azért is, mert a történelmi vezeklést itt sokkal finomabban adta elő), de a Kutyaszorítóban, Ponyvaregény, Becstelen Brigantyk szentháromság érinthetetlen maradt. (a kritika a 2016 januári kritikám átdolgozott változata)