A múmia

The Mummy

1999

A kalandfilmeket meg kell becsülni. Nagyon kevés készül (nem volt ez mindig így), és azokból sem mind van szinten. Kalandfilmet nehéz írni, mert hát végül is szórakoztatnia kell, látványosnak lennie. Kellenek az igazán karizmatikus karakterek. Nagyon meg kell teremteni a milliőt, a helyszínt, a kort mindent. Persze könnyen mondhatná a kedves olvasó, hogy ez a filmek összességére igaz, de nem véletlen nem próbálkoznak sűrűn ezzel a műfajjal. Nagy a rizikó és ha valahol egy picit is elcsúszik a dolog,  az egész film megy a kukába. Ki ne emlékezne a rossz szájízű Szaharára vagy a A magányos lovasra? De még az olyan jól bejáratott nevek is, mint Indiana Jones vagy a Tomb Raider is bukhat. Viszont sokszor úgy érzem az utolsó igazán nagy dobás Stephen Sommers első Múmiája volt, ami bár nem a forradalmi és újszerű (mondjuk ki kicsit biztonsági játékot játszó) hozzáállásával vívta ki az e havi klasszikus rovatunkban való megjelenési lehetőséget, hanem, azzal, hogy a fent leírt nagyon nehéz és apró elemek úgy kerültek izzadtságmentesen a helyükre, hogy az sok filmnek válna becsületére.

A történet szerint Imhotepet (Arnold Vosloo), Osiris főpapját, a Holtak Őrzőjét halálra ítélték az ókori Egyiptomban, Seti fáraó uralkodása alatt a fáraó és emberei ellen elkövetett égbekiáltó bűneiért. Rothadó, mumifikált teste örök tetszhalott állapotra kárhoztatott - az élőholtak sorsára.
Imhotep férgektől nyüzsgő, bomló teteme 3000 éven át feküdt titokban elrejtve Hamunaptra elveszett városában, a legendás Holtak Városában, míg két kincsvadász csapat 1925-ben rá nem bukkant Hamunaptra romjaira...és véletlenül fel nem szabadította a gonosz teremtmény elképesztő erejét. Brendan Fraser talán leghíresebb karaktere Rick O’Connell, aki bár nem lett olyan híres, mint Indiana Jones, de mindenképp egy emlékezetes karakter és Fraserben bőséggel megvan az a fajta karizma, humor és játékosság, ami egy ilyen kalandor szerephez kell. Arnold Vosloo hátborzongató Imotephként, míg Rachell Weisz bájos, buja és vicces a tudós nő (párdon könyvtáros) szerepében.

Az alkotók bár bizonyára vettek át dolgokat a hasonló kalandfilmekből, azért mégis csak próbáltak saját alapot adni neki, hiszen eleinte nem családifilmben gondolkodtak, hanem horrorban, lekövetve a nagy 32-es elődöt. Nyilván széttudnám cincálni a filmet, mert hát nem szépen öregedtek az effektjei, a finálé kicsit összecsapott és néhol kicsit dilettáns a humora, de nem fogom megtenni a hibák boncolgatását, mert nagyon tisztelem ezt a művet és rendkívül szórakoztató így majd 20 év távlatából is.

Mer önirónikus és felszabadult lenni. Lássuk be, itt a tavalyi Múmia és micsoda blama lett. Nem könnyű ilyen filmet összehozni. A múmia egy végtelenül szórakoztató, magas újranézési faktorral operáló csodás kalandfilm, ami nem hibátlan. Közel sem, de van szíve, ritmusa, hangulata és remek karakterei, ami már kapásból félsiker. A fantasztikus képi világot és Jerry Goldsmith imádnivaló zenéjét még nem is említettem.

Összegzés: Talán nem a világ legnagyobb alkotása ez, de az biztos, hogy kiállta az idő próbáját és simán klasszikus státuszt érdemel.