Jumanji – Vár a dzsungel

Jumanji – Welcome to the Jungle

2017

Nem sok lesújtóbb hír ért annak idején, mint mikor megtudtam, hogy új Jumanji film készül. Robin Williams halott. Joe Johnston eléggé takaréklángon dolgozik. Amúgy is 20on x év eltelt és lássuk be: A Jumanji egy kultfilm, korának és a videótékák fénykorának egyik meghatározó darabja, de közel nem az a fajta alkotás, aminek a folytatásáért lehetne remegni. Meg lenne értelme. A Sony azonban erősen kezd kifogyni az aranytojást tojó tyúkjából, ezért minden áron akar végre egy igazán sikeres sorozatot magának. Mint a nagyok.

Tetézte a bajt, hogy Kevin Hart és Dwayne The Mindent Elvállalok Johnson lett castingolva elsőnek (melléjük csatlakozott be Jack Black és Karen Gillan). Jake Kasdant (Rossz tanár, Szexvideó) pedig beültették a rendezői székbe, aki legjobb indulattal sem nevezhető rutinos kalandfilm rendezőnek. De úgy összességében tisztes iparosnak sem. Eddig. Ugyanis megkapta az esélyt, hogy pályafutását felfuttassa és élt is vele. Kasdan ugyanis így évvégére odapakolt egy tök élvezetes, szórakoztató, látványos blockbustert. Pont olyat, mint amilyen az elődje volt 22 évvel ezelőtt. Persze annyira azért nem jót.

Négy kamasz 2016-ban a középiskolájuk szertárjában régi videójátékra bukkan. A Jumanji nem mond sokat nekik, és poénból játszani kezdenek vele. A játék beszívja őket és egy idegen dzsungelben találják magukat. Abban a dzsungelben, ahol Alan Parrish is raboskodott régen. A megelevenedett játékban a fiatal hősöknek össze kell fogniuk, végig kell jutniuk a pályákon, vigyázni az életeikre és legyőzni a gonoszt. Ha elbuknak örökre a Jumanji foglyai maradnak.

Engem is meglepett ez a film. Őszintén szólva nem gondoltam, hogy ennyire szórakoztató lehet. Egyrészt mert a 95-ös részt a kedvenceim között tartom számon, másrészt pedig ódzkodtam a színészektől. Itt ért a legnagyobb meglepetés. The Rock Hollywood legnagyobb importcikke lett. Nincs ezzel baj, mindig is kellettek olyan karizmatikus színészek, akik bevonzották a moziba a tömeget. A moziknak pedig mindennél nagyobb szüksége van ilyen hősökre. Tudom ez az én hülyeségem, és durva elvárás egy akcióhőstől, de ez a manusz évekig hiteltelen volt. Nagyot ütött, feszült az izma, felmondta gépisen a szövegét, megmentette a világot. De nem volt karizmája. Nem volt Stallone, Svarci, Willis, Van Damme szinten. Nem tudásilag. Kisugárzásilag. Ott billegett a Casper Van Dien és a Scwarzenegger szint határán. Aztán 2011-ben a Halálos Iram aktuális „kiemlékszik rá” része átlökte a „jó” oldalra. Rock rájött, hogy felesleges fullba nyomnia a macsót, amikor az áll neki a legjobban, ha alkatához képest meglepő dolgokat csinál. És tudásához képest is. És képes röhögni magán. És mi képesek vagyunk röhögni azon, aki 190 centijével és 120 kiló tömör izmával megáll sírást erőltetni magán a mező közepén. Bejött baszki.

Azért írtam le ezt ilyen hosszan, mert a Jumanji legnagyobb fegyvere az, hogy a színészek valami hihetetlen mód élvezték azt, hogy a világ apraja nagyja előtt komplett hülyét csinálhatnak magukból. Mindenféle poén lelövése nélkül (azokat megtette helyettem a trailer) a 4 fiatal a 4 kiválasztott játékbeli karaktert személyesíti meg és totál idegen a fiatalkori személyiségükhöz mérten. Ennél fogva másfél órán át folyamatosan megy a hülyeség. A poénok ütősek, a dumák jók. Az általam legirritálóbb Kevin Hart is szinten belül marad (és ha lehet maradjon Csőre Gabi a szinkronhangja, sokkal, nem is SOKKAL elviselhetőbb). A showt Jack Black viszi. Nem árulom el miért, meglátjátok.

A Jumanji nem csak a poénoktól, és a felhőtlen hangulattól lesz igazán szerethető film, hanem azért mert végre készült egy olyan alkotás, ahol a videójátékosok és videójátékok tiszteletet érdemlő, nem lebecsülendő csoportnak vannak beállítva. Kasdanék forgatókönyve szinte magához öleli a külső szemlélődőt és láthatatlan kezeivel tolja előre az úton, hogy „látod komám, engedd el az előítéleteid és nézd meg hogy nem ördögtől eredendő dolog ez, hisz te is szórakozol rajta”. Erre pedig szükség volt, mert hiába tűnik úgy, hogy gamernek lenni a huszonegyedik század lassan 2.évtizedében cool dolog, sajnos még mindig sok bántást kap a műfaj. Kasdanék ezen viszont már csak a történet okán is sikeresen változtatnak. Vagy megpróbálnak és ezt a szándékot én nagyon becsülöm.

Megvannak a filmnek a maga hiányosságai persze. Minden valamirevaló játék főellensége kell, hogy emlékezetes legyen, de itt teljesen bágyadt és érdektelen. Robin Williamsre azt gondoltam, hogy több utálás és kegyeletlerovás lesz, és akármennyire is mókás a film, néhol vannak önismétlődő pillanatai.  Arról nem is beszélve, hogy néhol olyan összefésületlenek a jelenetei, mintha egy menő film után rögtön egy vicceskedő old spice reklám lenne.  A CGI sajnos helyenként eléggé ergya és ezen Pados Gyula úr korrekt képei sem sokat segítenek. Így a látvány a vélt szándéknak ellentmondóan lett videójátékos.

Összegzés: Remek szórakozást nyújtott a Jumanji – Vár a dzsungel. Vicces, remekül árnyalja a képet a videójátékokról és játékosokról. Van csomó remek és nagy pillanata és pár hamiskás is. De ha ilyen szórakoztató filmet tudtak összedobni Kasdanék én bizony vevő vagyok még egy körre. Csak ne kelljen újabb 22 évet várni rá.

Érdekességek várnak még a mafab oldalán!