Szárnyas fejvadász

Blade Runner

1982

35 éve (és néhány hónapja) mutatták be Ridley Scott filmjét, amely Philip K. Dick – Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal című könyvéből készült. Közmegegyezés szerint a világ egyik legfontosabb scifijei közé tartozik. És ez így is van rendjén. Én magam sem tudnám az első helyek egyikére tenni. Az azonban biztos, hogy hangulatban és látványban közel verhetetlen alkotásról beszélhetünk ennyi évtized távlatából is.

Újranézve azt gondoltam, hogy a nosztalgiafaktor, az évek és a látványvilág fejlődése a filmekben elhomályosítja a zsenijét a műnek (merthogy van neki, még ha sokak szerint nincs is). De nem. A híres Vangelis taktusok felcsendülésével szépen süppedsz a fotelba, hogy kifacsarva, elámulva kelj ki belőle 1óra és 57 perc múlva. Ridley Scott örökbecsűjét szokás támadni azzal, hogy tartalmatlan (ezen mondjuk röhögnöm kell), antikarakterekkel dolgozik, lassú (ezzel nehéz vitázni) és úgy összességében túlértékelt, üzenet nélküli film. Nem én leszek az aki Scottot védi, de nem azért, mert védhetetlen, hanem pusztán nincs rászorulva.

Egyébiránt is Dick-et adaptálni felér egy kisebbfajta öngyilkossággal, és ezen a téren pont, hogy Scott maradt leginkább „életben”. Ugyanis pont azt a megfoghatatlanságot, és szabad asszociációt érezte meg, ahol már több rendező is elvérzett. Talán mégis az lehet a legnehezebb a filmben, hogy Dick mindig erősen támaszkodott olvasója képzelőerejére, és emészthetőbb úgy egy scifi, mint Scott vízióját átélni és érezni. Ennek okán volt elég nagy bukás bemutatásának évében a Blade Runner. Talán az emberek nem voltak felkészülve egy ennyire összetett szimbólumrendszerrel dolgozó sci-fi-re, ami ráadásul (ha nem tévedek nagyot) először vegyíti műfajába a cyberpunkot. Talán anno ugyanúgy nem voltak minderre felkészülve, mint néhány évvel előtte a 2001 Űrodüsszeiára.

Na, de miről is van szó? 2019-et írunk. A speciális osztaghoz tartozó Deckard (Harrison Ford) éppen visszavonulni készül, amikor újabb feladatot kap. Öt replikáns eltérített egy űrhajót, hogy visszatérjenek a Földre és megkeressék megalkotójukat: az életüket szeretnék meghosszabbítani. Deckard feladata, hogy megakadályozza ezt, felkutassa és végezzen velük. Villódzó fények, köd, füst, állandó sötét, neon feliratok, repülő autók, fura szerzetek és szinte megállás nélkül zuhogó eső.  Vangelis még csak épp hangol, miközben mi már nem tudjuk levenni a szemünket a jövő Los Angeleséről. Szinte megdöbbentő, hogy ez a látvány 3 és fél évtizedes. Annyira igazi és új még mai szemmel is, hogy az ifjú csirkék sem nevetik ki, akiknek az ingerküszöbét legfeljebb az üti át, hogy Optimus egy hajóval ver szét egy dínón lovagló autobotot.

Tovább nehezíti a film befogadását a kevés párbeszéd. Egy filmes geek összeszámolta, hogy alig több, mint félóra párbeszéd van a 2órás műben. Ehhez persze asszisztál a végén megjelenő filmtörténeti jelentőségű üldözős jelenet. Ugyanakkor nem baj, hogy ennyire kevés szó esik a Szárnyas fejvadászban, mert pont az emeli ki a tucat scifik közül, hogy kimondatlanul megannyi kérdés van feltéve és ezzel fordítottan arányosan kevés válasz érkezik ezekre. Például mi van ha a teremtőn túlnő az alkotás? Mikortól számít öntudatosnak egy gép? Ezt a két vezérfonalat Scott végigköti a filmen. Ki is mondja az igazgató a végén „emberebb teremtmény az embernél”. A válasz? Deckard és a replikánsok vezérének utolsó jeleneteiben ott van finoman elrejtve. A megbocsátás erősebb az emberi gyarlóságnál.

Összegzés: Harison Fordon kívül nem sok mindenki mondhatja el, hogy három ilyen filmtörténelmi jelentőségű szerepet játszhasson el, ráadásul öt éven belül (77 Han Solo, 81 Indiana Jones, 82 Rick Deckard), és talán ezt a szerepét tartják a legkevesebbre (Ő maga a legtöbbre), mégis időtálló, ahogy a film is az minden kétséget kizáróan. Sőt egyre nagyobb rajongótáborral rendelkezik. Ridley Scott mert nagyot álmodni és az elmúlt 3év két nagyon egyenes vonalú scifije után (amiből egyet ő rendezett, nyilván a 79-es Nyolcadik utas a halálra gondolok, a másik természetesen a Star Wars) csinált egy nehezen emészthető, nagyon összetett gondolatiságra épülő alkotást, ami minden apróbb hibája ellenére is kultuszfilm és úgy néz ki, a második résznek sem kell aggódnia, hogy 10-20 év múlva ennek a rovatnak a szereplőjeként kössön ki.