Cápa
Jaws
1975
Feszült. Izgalmas. Rémisztő. A film, ami után nem mersz bemenni a tengerbe. Egy olyan film, aminek megnézése garantáltan beszarat, ha a tengerbe mész és a távolt kémleled. Steven Spielberg klasszikusa nem rég töltötte be a 40. születésnapját, és ugyan az neves évfordulóból kicsúsztunk, most pótolunk.
Saját bevallása szerint is élte egyik legmelósabb munkája volt Spielbergnek a Cápa. Nem csak azért, mert konkréten vérre menő csatákat vívott a producerekkel, hogy az akaratát valahogy átverje rajtuk. Hanem maga a forgatás is rémisztő volt. Bruce (A cápa) rettentő sok pénzbe került, amitől a fejesek már elhűltek, és ekkor még nem is tudták, hogy a még mindig a 20-as éveit töltő Stevenünk úgy határozott, az első egy órában (a film felében) nem óhajtja megmutatni a lényt. Ez nyilván dramaturgiailag indokolt, de egy olyan kiemelkedően drága filmnél nagyon rosszul elsülhetett volna. A cápa viszont nem hogy nem lett bukás, hanem egyenesen megteremtette a Blockbuster filmek (a nyári blockbusterre értve, nem a mostanában áprilisban startoló időszakra) fogalmát.
A történetet biztosan mindenki ismeri, de ha nem, a lényeg, hogy Amityville strandjának partjára hullát sodor a víz. Brody (Rob Schneider) cápára gyanakszik, de a kapzsi városvezetés nem akar erről tudomást venni. A következő egyértelmű támadásnál Brody lezárja a strandot és egy öreg cápavadász, tengeri medvével (Robert Shaw), és egy cápa szakértővel (Richard Dreyfuss) hajóra pattan, hogy megállítsa a monumentális gyilkos lényt.
Noha, Spielberg kockázatos döntése Bruce „láthatatlanná” tételével elriaszthatta volna a nézőt, végig gondoskodott arról, hogy amolyan „Hitchcock-i” stílussal folyamatosan adagolja a feszültséget. Ez már a bevezető jelenetben a csúcsra ér és onnan nem is igen enged fellélegezni. John Williams ikonikus zenéje és a csodás operatőri munka azonnal megmutatja, (és még később is párszor), hogy milyen apró, tehetetlen lények vagyunk mi az óceánban. A kiszolgáltatottság rémisztő. Utólag az író, Peter Benchley meg is jegyezte, hogy a film után kimutathatóan megnőtt a cápák iránti ellenszenv és félelem (pedig többségük teljesen veszélytelen az emberre), és inkább ne írta volna meg a filmet.
Én mindenesetre azok közé tartozom, akik nem örültek volna, ha nem láthatják ezt a mesterművet. A megépített cápa még 42 év után is baromi élethű (gondoljunk néhány cápás cgi förtelemre). A hajókázós jelenetek minden pillanata arany és a Robert Shaw-Schneider-Dreyfuss trió is sziporkázik és hiteles az adott szerepben. Főleg Shaw és Schneider gurít nagyot. Mindketten elég sokat improvizáltak („Ide nagyobb hajó kell”, vagy a sztori az Indianapolis hajóról is részben impro).
Összegzés: A Cápa több, mint 4 évtized után is az, ami egykor volt: Egy nagyon hatásos, feszült, részben drámai és izgalmas film, kiválóan megírt karakterekkel, tökéletesen vezetett színészekkel, korrekt effektekkel, feszes játékidővel és egy ikonikus Williams zenével. „Tada-ta----da-ta-da-da-da-…” Szuper és 100. nézésre is élvezetes. Mi több: Klasszikus.