Stalker

1979

Andrej Arszenyjevics Tarkovszkij mesterműve, az 1979-ben forgatott Stalker, mind a mai napig azon kevés filmek között tartom számon, amelyek valódi hatást tudtak gyakorolni mind a gondolkodásmódomra, mind arra a látásmódra, amellyel a világra tekintek. Ezért is tartom megtiszteltetésnek, hogy ennek a remek univerzumnak egy kisebb szeletét én mutathatom be a filmérték blog olvasóinak számára. 

A Stalker, mint univerzum (avagy esetünkben a film) megértéséhez mindenképpen szükséges az előzménykönyv történéseinek rövid ismertetésére is. Az Arkagyij és Borisz Sztrugackij által 1972-ben írt sci-fi, a Piknik az árokparton minden addigi sablonon túlnyúlóan mutatta be a Földön kívülről érkező ismeretlen lények érkezését. A könyv azonban nem az emberek, illetve az idegenek közötti háborúskodásról szól, hiszen azok pár nap leforgása alatt, az emberiséget teljességgel ignorálva hagyták el a bolygót. Érkezésük azonban nem maradt nyomtalan, több zóna is keletkezett hatásukra, amelyekben a földi fizikai törvényei többé már nem érvényesülnek. Természeti anomáliák jöttek létre, olyan, minden élő szervezetre veszélyes csapdák, amelyek akár a másodperc tört része alatt is képesek végezni minden bemerészkedő létformával.

A zónák minden képzeletet felülmúlóan veszedelmes helyek lettek, amelyeket normális esetben minden épeszű ember elkerülne. Az idegenek azonban a természeti anomáliákon túl úgynevezett artifaktokat is hátrahagytak, olyan tárgyakat, amelyek az ember számára felfoghatatlanok és megmagyarázhatatlanok. A zónákba való belépés csak a nemzetközi kutatóintézet tagjainak engedélyezett, azonban a törvényt megszegve, a gyakran magányosan utazó stalkerek is a különleges tárgyak után való keresésre adták az életüket. A könyv címe (Piknik az árokparton) teljességgel reflektál a hátrahagyott helyzetre. Az emberek, mint a szorgos hangyák, úgy gyűjtögetik be a hátrahagyott, csak az emberek szemében értékesnek tűnő relikviákat. Az idegenek oldaláról ez csak közönséges szemét, a Föld pedig a hely, ahol ezeket hátrahagyhatták.

Tarkovszkijnak tehát volt miből merítenie, mégis a saját a képére formálta a könyv univerzumát, eldobva szinte mindent, mint amit a könyvekben megismerhetett már az olvasó. Ami megmaradt, az maga a zóna, a folyamatosan változó természeti anomáliákkal és veszélyekkel, illetve a maguk a stalkerek, akik ezen veszélyes hely ismerői és járói. Az emberek, akik már-már otthonosan érzik magukat benne, ahol nyugalom és megbékélés vár rájuk. A film tökéletesen hozza át azt a végtelenül nyomasztó atmoszférát, mint amelyet a könyvben is megismerhetett az olvasó. A történet középpontjában az a három, teljesen más világszemlélettel rendelkező utazó áll, akik a zóna veszélyei ellenére is el akarják érni a vágyaikat beteljesítő szobát. A szobát, amely a legtitkosabb vágyat teljesíti, azt a kívánságot, amely lehetségesen még nem is öltött alakot még tudat alatt, azonban mindig is ott motoszkált, és állandó mozgatórugót jelentett az ember élete során. 

A stalker, mint a vezető szerepe, nem merül ki annyiban, hogy ő azaz ember aki ismeri a biztonságosnak vélt utat és azon praktikákat, amelyekkel elkerülhetőek az anomáliákkal kapcsolatos veszélyforrások. Ő maga egyben egy lelki vezető is, aki ugyan nem taposhatja ki az ösvényt az útitársai számára, de irányt mutathat abban, hogy megtalálják az útjukat a saját lelkük mélyére.  A zóna egy belső tükör, amely az utazás alatt a felszínre hozza azt az elnyomott személyiséget, amely mindig is ott bujkált legbelül. A stalker maga a hit, a meggyőződés embere, aki önszántából a veszélyekkel nem törődve igyekszik irányt mutatni minden olyan reményvesztett ember számára, akiknek már nem jutott más lehetőség, akármekkora kihatással is lesz az a kívánság a saját, és mások életére. Az utazó pedig a szoba küszöbét elérve, akár hisz a vágyainak beteljesülésének eme módjában, akár nem, de egy teljesen más emberként fog kilépni a zónából.

Összegzés: A rendező, habár csak a fő motívumokat emelte át a könyvből, még is végig tiszteletben tartotta annak univerzumát. Habár maga a zónát kialakító ki ok és az ebbe való bemerészkedés célja megváltozott, még így is tartalmaz jó pár olyan utalást, amelyet csak a könyvet olvasók fognak észrevenni. A változtatásra mondhatni szükség is volt, hiszen egy filmben nem áll rendelkezésre annyi idő, hogy minden megmagyarázásra kerülhessen, így viszont jóval több idő jutott a karakterek bemutatására, személyiségük fejlődésére, amely magának a filmnek a legfőbb motívuma. A film jóval nyugodtabb tempójú, sokkal inkább filozofikusabb hangvételű, mint a könyv. Egyszerre árad belőle a felfoghatatlan nyugodtság és a feszélyezett hangulat. Habár a film teljes értékű alkotás önállóan is, még is javallott előtte kiolvasni a könyvet is.

Plusz infók a mafab oldalán:

A kritikát vendégírónk, Horváth Gábor publikálta, saját kérésére! Ezúton is köszönjük!