Az első igazi nyár

The Way Way Back

2013

Elgondolkoztam, mik azok a filmek, amiket jónak vagy klasszikusnak nevezünk? Persze technikailag, rendezésileg, cselekményileg kiemelkedőek, jó színészek keltenek életre jól megírt karaktereket. Ezt teljesen tényként kimerem jelenteni. Ugyanakkor van erre egy sokkal triviálisabb magyarázatom: Jusson eszembe a film évekkel később is, persze pozitív értelemben, vagy hivatkozzak rá. Az egyik ilyen jó példa erre, a nálunk alig ismert cukiságbomba, Az első igazi nyár.

Az utólag derült ki számomra, hogy a filmet a Jim Rasch - Nat Faxon páros követte el, akik Alexandra Payne-nel kiegészülve megcsinálták számomra az évtized eddigi legszebb férfi lelket simogató alkotását, az Utódokat (a két film között van hangulati átfedés, ezért gyanakodtam rájuk), melyet méltatlanul elhanyagoltak a 2012-es Oscar gálán. Annyi baj legyen. A duó ezúttal életük első - és egyben eddigi utolsó - rendezésüket is megejtették az írás mellett. Szerintem ők ketten abban a legjobbak, hogy úgy képesek igazi feelgood filmet gyártani, hogy filmjeik nézése közben úgy érezzük, mintha egy érzelmi hullámvasúton ülnénk. Értelmesen, átélhetően és nagyon finoman dolgozzák ki a cselekményt és mindig annyira vicces és annyira megható, hogy ne váljék sem giccsessé sem elidegenítővé.

Pontosan ez az, amit nagyon sokan nem tudnak manapság lehozni hiba nélkül. Vagy annyira cukiskodó és giccses a film, hogy szinte kirohad az ember foga, vagy annyira depresszív, hogy kényelmetlen nézni. Mondanom sem kell sokan még az egyiket sem tudják, nemhogy a kettőt vegyíteni finoman, ráadásul majdnem hibátlanul. A tizennégy éves Duncan (Liam James) anyjával (Toni Collette) és nevelőapjával (Steve Carell), valamint annak lányával a tengerparti kisvárosba költöznek nyárra, hogy a szülők a baráti körükben kiszórakozzák magukat. A fiú igazi magának való, csendes és nyilvánvalóan kissé sérült lelkű kamasz, akinek egyszerre zúdul a nyakába a sok megpróbáltatás.

Viszont hamar megpróbálja feltalálni magát: Szerez munkát egy vízi parkba. Owen (Sam Rockwell) szárnyai alá veszi az esetlen fiút és noha ő maga is egy nagy gyerek, mégis ketten együtt húzzák előre a másikat. Pluszban Duncannek feltűnik a szomszéd csinos lány Susanna (AnnaSophia Robb), így már dupla célja is van a nyárra. A kagylóhéj kinyílik és a srác elkezd szépen felnőni és talpra állni.

Az első igazi nyár nagy dobása az, hogy direkt nincsenek kimondva a dolgok. Nem céljuk az alkotóknak szájba rágni mindent.

Simán ránk mernek bízni jeleneteket és ez nagyon hálás dolog, mert feltételeznek a nézőtől bizonyos intelligenciát. A másik rendkívüli, hogy sikerült olyan sztárokat megnyerni egy ilyen kis költségvetésű alkotásra, mint Steve Carell, aki ezzel a szereppel kb. előmelegített a Foxcatcher Oscar jelölt szerepére, valamint Sam Rockwell, aki még akkor is szórakoztató fickó, ha épp nem kap nagy szerepet. Tőle még a telefonkönyv felolvasás is eseményszámba menne.

Azt viszont azért a film megítélése és túl dimenzionálásnak okán meg kell említeni, hogy Jim Raschék meglehetősen paneles dolgokból építik a filmjüket fel: A sorsfordító nyár, az önbizalom hiányos tinik, a problémás szülői kapcsolatok és arrogáns, kissé szadista nevelőapa mind mind elcsépeltnek hangzik. Viszont elvileg saját élményekből dolgoztak a fiúk, így minden jelenetben ott rejtőzik a keserű igazság és életszerűség. Az ilyen "már láttam valahol" típusú filmek igazi erőpróbája, hogy sikerül-e elkerülni a csapdákat és a középszerűséget és a duó erre egy óriási igent tudott mondani.

Összegzés: Valami volt a 2013-as évben, mert a Nyár királyai és a Frances Ha mellett Az első igazi nyár is szuper és maradandó coming of age mozi maradt, ami talán nem hibátlan és nem is a legerősebb darabja műfajának, de visszacsatolva az első bekezdésre, mostanában sokszor eszembe jutott. Szóval akkor mi is a klasszikus film?