Hátsó ablak

Rear Window

1954

Az ötvenes évekbeli Hitchcock nem csupán karrierje egyik legtermékenyebb időszakát élte, de talán ebben az évtizedben készültek a legmaradandóbb filmjei is. Nyilván vitatkozni lehet az életmű legjobb darabján/darabjain, de kétségkívül az Idegenek a vonaton, a Gyilkosság telefonhívásra, Az ember, aki túl sokat tudott, a Szédülés vagy a személyes kedvencem, az Észak-északnyugat mind-mind zseniális, megkerülhetetlen alapművek. Az évtized közepén készült azonban a legmegosztóbb filmje, a Hátsó ablak.

Kukkolj!

Nem akarok zsákbamacskát árulni. Én magam is középen állok a megítélésével kapcsolatban. A poént előre lelőve, szerintem a jobb féle Hitchcock matériák közül való, de egyáltalán nem a legjobb. Pedig jellegzetesen Hitchocki a mű, ami talán itt már hátrány. Jeffries (James Stewart) híres és elismert fényképész egy baleset miatt ideiglenes tolószékbe kerül. Amíg fel nem épül a lába, otthon kell maradnia. Heteken át kémlelt ki az ablakából és a lakónegyed szomszédjait nézegeti. Szinte részese lesz az életüknek, a mindennapjaiknak. Lesi a szokásaikat, napi rutinjukat, életformájukat. Magányát csak Stella (Thelma Ritter), az ápolónője és Lisa (Grace Kelly) , a barátnője dobja fel, noha igazán egyiküknek sem örül. Mígnem egyik nap a szembe szomszédja, Mr. Thorwald (Raymund Burr) megöli a feleségét. Hősünk szeme láttára csempészi és sikálja el a bűnjeleket. Jeffries bevonja a "játékba" vendégeit is, sőt még egy nyomozó pajtását, Doyle-t is.

Jellemző a mestertől, hogy szeret hosszú expozíciókat használni és jól körüljárni a karaktereit, a környezetet. Nincs ez másként itt sem. Hosszú snittben időzhetünk el a szomszédokon. Majd megismerjük Jeffries-t is. Elsőre egy nagyon egyszerűen megfejthető ember benyomását kelti, aki meglehetősen antipatikus. A nyilvánvalóan elragadó és a férfiért bolonduló Lisa-t kerülgeti, próbálja terelni a kapcsolatukat érintő kérdéseket. A páros tagjai eltérő életkörülményeik miatt a férfiról azt feltételeznénk, játszik a lánnyal. Viszont amennyire könnyen megfejthetőnek tűnik a férfi úgy alakul a jelleme és bontódik ki a közel két óra alatt. Ehhez asszisztál Doyle, akivel sajnos a viszonyuk félelmetesen egydimenzióssá, érintőlegessé válik. Pedig bizonyosan van köztük egyfajta feszültség, ami nem bontódik ki teljesen. Ez egyébként jellemző a film egészére nézve is: John M. Hayes író valahogy nem foglalkozott annyira a felszín alatti dolgokkal, így az a kevés szereplős interakció is elhal félúton. Ettől független parádés dialógusokat adott szereplői szájába. Nézzük csak meg ezt például:

-Na és, hogy reagált? Úgy értem, milyen képpel olvasta?
- Amilyennel aligha kaphatott volna rövid lejáratú bankkölcsönt.

Egyébként pont Stella és Jeff között vannak sziporkázó viszonyok. Az idősebb nő ugyanis előszeretettel osztogat szerelmi tanácsokat hősünknek,( "Ha nem tudná, Lisa fülig szerelmes magába. Hadd adjak két szóval tanácsot. Vegye el!") aki amúgy háta közepére sem kívánja azokat. Mégis megmosolyogtató pillanatok ezek. Apropó: Azért meglepő és egyben megsüvegelendő, hogy mennyire életrevaló, súlyos szavakat kimondó női karakterek vannak a filmben. Mind Lisa, mind Stella értelmesen és életszerűen viselkednek, saját öntudattal és jellemmel.

A karakterek meglehetősen rendben vannak...vagyis majdnem. Ugyanis egy szereplővel adós maradt a rendező. Thorwaldról vajmi keveset tudunk meg az egész film alatt. Az indítéka, a múltja, a szerepéről kevés információ áll a rendelkezésünkre. Emiatt pont a suspense értéke csökken. Annyit kapunk, hogy azonosulhatunk Jeff kispolgári leskelődésével. A mi szemünkön keresztül láttatja Hitchcock azt, amit akar. Ez a része viszont kifogástalan. Kockázatos, de végül is bevált ötlet volt, hogy a négy fal közül nem mozdulunk ki. Az egész film a kémlelésre épít, így mondjuk megkapjuk azt a paranoiát és kissé beleőrülést az unalomba, amit a sérült is.

A talán kissé furcsa szerkesztettség (ami nem idegen Hitchcocktól) már előrevetítette, hogy nem ez lesz minden idők legnagyobb alkotása a rendezőtől, de az igazi probléma véleményem szerint nem itt van, hanem az utolsó negyedórával. Összecsapott és a direktortól szokatlanul átgondolatlan lett. Olyan, mintha a végére egy másik filmet néznénk. Az addig komótosan épülő történet, a logikusan viselkedő, értelmes és lélegző karakterek elkezdenek hülyeségeket produkálni és emiatt csorbul az élmény, ami egyébként igen kellemes volt. Egy kis enyhe giccs is befigyel, ez pedig már tényleg meglepő.

Összegzés: Ha a végét eltalálja Hitchcock most talán nem beszélnék ilyen megosztó és állandó vitát érintő filmről, hanem "csak" egy szokásosan zseniális mű lenne. Így viszont ott a vita, hogy most akkor ez a film miről is szól éppen? A voyeurizmusról? Arról, hogy a párkapcsolatot mikor fordítja át valami? Van-e jogunk más magánéletébe belekukkolni? Vagy arról, hogy egy munkájában élő, állandóan utazó férfi pár négyzetméterre szorul és gyakorlatilag ugyanúgy dolgozik? Talán mindről. Talán pedig egyikről sem igazán. Ellentmondásos film, és talán nem a legjobb, de ez még mindig egy A ligás Hitchcock film.