Én, Earl és a lány, aki meg fog halni
Me and Earl and the Dying Girl
2015
A Sundance győztes Alfonso Gomez - Rejon alkotásnak sikerült azt elérnie, amit sok tini-felnövés-betegséges történetnek nem. Egyedi, önironikus, van stílusa és nem akarja a dolgokat túl bonyolítani.
Itt bizony senki nem fog meghalni
Amikor tavaly mindenki totál rápörgött Hazel-ék történetére, akkor is húztam a szám, hogy oké, szép és megható, voltaképp jó film a Csillagainkban a hiba, de inkább csak egy fontos és megindító üzenet, semmint egy igazán emlékezetesen profi film. Nem lépett ki semennyire sem az átlag melodrámák keretei közül. Ellenben az Earl..-nek sikerült.
A történet egy Greg (Thomas Mann) nevű fickóról szól, aki a saját narrációja szerint is a legszürkébb ember a suliban. Soha nem vállal kockázatot, elvan a világában, mindenkihez van egy jó szava, de nem akar maga köré embereket, társakat, barátokat, barátnőket. Az egyetlen ember, akivel elvan Earl (RJ Cyler). Évek óta együtt dolgoznak át ismert filmeket (Clockwork Orange, Apocalypse Now stb...fantasztikus gegeket láthatunk) és napi szinten társalognak, de Greg még őt is csak munkatársnak tekinti. Aztán a szintén nem kispályásan nem hétköznapi anyja szól neki: Rachel (Olivia Cooke) leukémiás. A fiút semmi nem köti a lányhoz, anyja viszont addig nem hagyja békén, míg a fiú nem megy át hozzá és próbál egy kicsit törődni a lánnyal, akinek szintén épp a háta közepére sem kell a kissé depresszív és zárkózott fiú.
Naná, hogy a történet ismerős. Ugyanakkor totálisan szembe megy a YA filmek / könyvek kliséivel. (Elég ha azt mondom, hogy a hóhért akasztják) Sőt, mondhatni amennyire lehet, okosan és szellemesen forgatja ki őket. Pl. Greg nem kifejezetten fejlődik a film során. A végére ugyan megkedveli Rachel-t, de ugyanúgy érdekli a suli bombázója. Sajnálja, de megmondja a narrációban is a legmeghittebb pillanatban "tudom most mire gondoltok? miért nem csókolom meg. De ez nem az a film". Ráadásul minden karakter (Earl kevésbé) pompáson több dimenzióssá van alkotva. Greg pl. a zártságának "hála" felszínesen jól kommunikál mindenkivel, de a mély gondolatokkal, intimebb pillanatokkal nem tud mit kezdeni, emiatt pedig sokszor rosszul szól, vagy bunkóbb a kelleténél. Nem az a tipikus hősszerelmes archetípus, akiért végig szorítunk, hogy "na össze fog jönni". Egyszerűen csak egy srác, akinek kötelessége valami jót cselekedni, közben pedig kezd kipukkadni a lufi, amiben élt. Értjük is meg nem is. Szeretjük is, de néha lepofoznánk. Ugyanakkor mégis meg van benne minden tipikus tini vágy. Emiatt Greg kiszámíthatatlanabb. Rejon viszont a narrációval sokszor nem tart minket bizonytalanságban.
Idáig viszont könnyen lehetne mondani, hogy pusztán annyi a különbség, hogy a főhősök nem tesznek meg nagy utakat, nem formálódnak igazán, és amennyire lehet kerülik a klisés, szituáció idegen jeleneteket.Rendezőnk viszont elérte azt, hogy nem csak a tiniknek, hanem a felnőtteknek is legyenek mélységei. Vicces, mégis könnyezni tudunk rajta. Reménytelenül reményteli. Az író-rendező azonban tudta, hogy ez csak egy kis anarchia lenne maximum a többi YA filmmel szemben. Okosan kitalált magának egy elég virtuóz filmes stílust. Félreértés ne essék maga a stílusok egyenként megtalálhatók több műben is. Viszont így, egy romantikus-drámában totál idegen volt eddig. Ugrál a kamera, elképesztő körfahrtok, variózások, animációs betétek, videóklippes vágások és még egy csomó olyan fomabontóan jó ötlet, ami feldob egy ilyen amúgy unalmasnak is nevezhető filmet. Arról nem is beszélve, hogy min. a House of Cards óta tudom, a legjobb dolog, amikor a 4.falat lebontja a színész (értsd: mint a színházban, a közönség felé kiszól).
Összegzés: Imádtam az Earlt. Nem csak egy jó film, de egy jó, őszinte üzenet, profin előadva, korrekt színészekkel, és - talán sokaknak elidegenítő - virtuóz technikai elemekkel.
Értékelés: 8/10
