Út a vadonba

Into The Wild

2007

A 2007-es év tobzódott a mára klasszikussá vált alkotásokban. A Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford-ról, a Vérző olajról, és a Nem vénnek való vidékről már írtunk az oldalon vagy a klasszikus film rovatunkban, vagy csak szimplán egy kritika formájában, de a „nagy négyes” negyedik tagja eddig még hátravolt. Az Út a vadonban több elemében is illeszkedik a felsorolt alkotások közé, azonban most foglalkozzunk csak Sean Penn alkotásával. Út a vadonba!

Facebook elérhetőség: https://www.facebook.com/filmertek

„A boldogság csak akkor lesz igazán valódi, ha megosztod valaki mással is.”

Az Into The Wild az 1996-ban ugyanezen címmel megjelent Jon Krakauer tényfeltáró – igaz történetet elmesélő regénye alapján készült. A friss diplomás Chris McCandless (Emile Hirsch) élete a meseszerűen alakul. A legjobb egyetemre kerülhet be, a szülei tehetősek, a fiú okos és művelt, azonban érzi, hogy élete hazugság, önámítás. Chris nem akarja menő öltönyben ücsörögve élni az életét. A szülei, kellően megnyomorították örökös civakodásukkal és sznobizmusokkal a családot, ezért a fiú maga mögött hagyja eddigi életét. Felpakolja a hátizsákját kedvenc könyveivel, ösztöndíját elosztja rászorulóknak, majd se szó, se beszéd 1990 nyarán, 21 évesen elindul, hogy nekivágjon az életnek. Kimeneküljön a civilizáció, a fogyasztói társadalom és a hazug emberek alkotta világ keretei közül. Tettét motiválta a szülők által élhetetlenné tett "élet", a kalandvágy, lázadás és kíváncsiság.

Sean Penn író-rendező 10 évet várt arra, hogy elkészíthesse ezt a filmet. Ennyi időbe tellett megszerezni minden engedélyt McCandlesséktől, akik személyesen is felügyelték a filmet. Penn maga is igazi lázadó hírében áll, és láthatjuk, hogy aki 10 évig dédelgeti filmjét, az igencsak ragaszkodik a témához. Ennek a nagyvonalú szeretetnek és tiszteletnek lett a végterméke az Út a vadonba. A két éves kaland kezdetén, ’90-ben Chris felveszi az Alexander Supertramp nevet, és ezzel megkezdődik az új, igazán nagybetűs élete, valamint, a mi spirituális utazásunk. A rendező formailag egy igen sokszínű filmet készített. Egyrészt több idősíkba darabolta a történetet. Megkapjuk az alaszkai történéseket, a végcélt 1992-ben, mellette párhuzamosan (ez teszi ki a film nagyobb részét), az odáig vezető utat. Néhány flashbackben pedig még a 90-es évek előtti, hányattatott családi helyzetből is kapunk pár snittet. A filmet 5 nagyobb egységre osztotta, úgy, mint „születés” (ezt itt persze inkább újjászületésként kell elképzelni) , „kamaszkor”, „férfikor” stb… Baromi nagy szerencséje volt ezzel a filmmel: Egy örökké hálás témához nyúlt hozzá. Ki ne gondolta volna már azt (akár egy ideges nap után), hogy „, milyen jó lenne csak elhúzni a világ végére egyedül”. Azonban itt az emberek 99,9%-a behúzza a kéziféket. Okos módon tudta Penn, hogy mi rabszolgák vagyunk, közvetve-közvetlen. Hiszen mindenki időhöz, kötelezettségekhez van kötve. Még az is, aki esetleg azt gondolja magáról, hogy az ő élete kötetlen. De Chris más. Ő tényleg megcsinálta, azt, amit az emberek többsége nem mer. Ő nem húzta be a kéziféket, és nem a veszélykerülést választotta. Ő azt a szabadságot kapta meg, amiről a "rabszolgák" álmodoznak. Penn tudta, hogy sok ember így ezer és egy kalandról és élményről marad le az életében, és halálos ágyán felteszi A kérdést: „jól, életem az életem?”, „kellően tartalmas volt?” Ezt a gyávaságot pedig kegyetlenül kihasználta a rendező, és olyan kalandokat, képsorokat dobált az Into The Wild-ba, hogy az ember sírni tudna tőle. Megmutatta, milyen 0,1%-nak lenni.

Chris útkeresése, egy szép, belső fejlődéstörténet, ami félelmetesen követhető nyomon. A naív, elszánt fiú, aki megpróbál erősebb lenni a természetnél. Felülírni annak törvényeit. Az átalakulás, a férfivá érés, a kamaszodás elhagyása, és a boldogulás az életben, visszaköszön testi változás, és szellemi érés szintjén is. A 2,5 órás film egyébként végig egy szabad road movie. A szabadságot itt tényleg igazi nagybetűs szóként kell értelmezni. Az operatőr –Eric Gautier – olyan csodás képeket komponált, hogy nem győzünk ámuldozni, és folyamatosan kapjuk az arcunkba a képeslap szintű tájakat, legyen az egy hegygerinc, egy éjszakai látkép, egy vonatállomás, vagy a fagyos Alaszka. Már néha felmerült bennem a gyanú, hogy valamilyen filmnyelvi hiányosságokat akar vele Penn leplezni, de őszintén megmondva, ha ez volt a célja, akkor nagy bűvész az öreg, mert engem elvarázsolt. Nem csak a retinánkat kényeztette el, hanem a hallójáratunkat is. Ehhez a Pearl Jam énekesét, Eddie Vedder-t hívta segítségül, aki szívszorítóan gyönyörű, olykor elriasztó, máskor feelgood hippi dalokat írt, mintegy 30 percben. Erősen ajánlom mindenkinek, mert a filmen kívül is nagyszerű élményt nyújt. A képek és a zene baromi jól egymásra hangolt játéka, igazi audio-vizuális élmény.

Akármennyire is imádom ezt a filmet, nem tudok elmenni szó nélkül a hiányosságai, hibái mellett, mert sajnos akad ezekből is. Első körben: Penn nem tudni kinek készítette a filmet, mert a célközönségbe, az óvódástól a nagyikáig mindenki belefért. Ebben a legfájóbb, hogy teljesen hülyének nézi a nézőt. Minden létező módon fogja a kezünket a film bő 2,5 órája alatt. Narrálja a történetet, flashbackben magyarázza, még ki is írja a képernyőre a szereplő gondolatait, ami, a két számjegyű IQ-val rendelkezőknek talán már picit visszatetsző. Kedves Penn! Kicsit bízz jobban a közönséged felfogóképességében. Értettük a filmed, értjük a filmed, csak így elvettél tőlünk egy csomó felfedeznivalót, és egy 10 éves szintjére degradáltad a filmed. Igaz, a végén a Roy-jal történt jelenetek, nagyon szépek és hitelesek. Ezt kellett volna a 2,5 óra alatt végig erőltetni. Na, de sebaj. Sokan panaszkodnak a hosszára, de én ezt a véleményt nem osztom. Ha 5 órás lenne, én akkor is megtalálnám a filmben a szépséget. Szerencsére azért Penn ízlésesebb rendező annál, hogy pusztán képeket dobáljon egymásra. Foglalkoztatja Chris motivációja, szeretné átadni nekünk a gondolkodását, valahogy terelne az azonosulás felé. Mondjuk, nem hinném, hogy akad néző, aki legalább egy tettét ne irigyelné a fiúnak, úgyhogy ez check. Rengeteg csapdát is rejtett az Út a vadonba, de ezek zömét, elkerülte. Ilyen buktatók voltak többek között, a 16 éves Kristen Stewart jeleneteit (úristen, ez a nő anno még értelmes filmekben is szerepelt), a végkifejletet, a túl didaktikus történetvezetést, és a szentimentalizmust. A giccset nem írom, mert azt már a 100. Nat Geo tájképpel és 10. könnyes szemmel átlépte Penn, de ahogy a Pí életének, úgy ennek a filmnek is jól állt ez a fajta eszköz.

A színészek közül egyértelműen a Christ alakító Emile Hirsch a legnagyobb dobás. Nem mondanám egy instant klasszikus színészi produkciónak, de nagyon tisztességesen, korrekten, helyenként hitelesen, máskor hiteltelenül előadott játékot prezentált. A többiek bőven eltörpülnek mellette. Kristen Stewart, William Hurt és Marcia Gay Harden is csak nagyon felületes mellékszerepet kaptak. Az egyedüli erős kvalitású társ, az akkori 82 éves Hal Holbrook, aki Oscar jelölésig is jutott a film kapcsán. Kiválóan hozza azt a tipikus szerethető nagypapa karaktert.

Összegzés: Az Út a vadonba, két és félórás testen kívüli, lassan hömpölygő spirituális utazás. Egy igazi kábítószer, melynek napokig, hetekig a fogságába kerülsz, és bizony rengeteget gondolsz rá. Csodás képek, még csodásabb zene, remek alakítások. Elborzasztó és egyben gyönyörű film, amely mellett a 7 év Tibetben vagy a Farkasokkal táncoló is csak egy habkönnyű mesének tűnik. Közel nem hibátlan, mert néhol elbotlik a saját lábában. Objektíven nézve sok helyen beleköthető, ellenmondásos alkotás, de én most szubjektíven értékelve osztok ki erre egy magas pontot. Klasszikus.

Értékelés: 9/10