Nebraska
2013
Alexander Payne-nek minden férfi hálás lehet. Ő az a karizmatikus rendező, aki minket szólít meg majdnem minden filmjével. 2004-ben, a Kerülőutakkal megmutatta miért fontos a barátság és egyáltalán milyen is az, férfiak között. 2011-ben a szintén kiváló Utódokkal prezentálta, hogy egy családfő, egy apa milyen megpróbáltatásokat áll ki, mikor széthullik a családja. Ezúttal pedig az öregedő, szenilis szülőkkel való boldogulás témáját választotta ki.
Öregember nem gyorsvonat
A fenti gondolatsort lezárván tehát, azt hiszem minden férfi társam nevében van mit köszönni a görög születésű direktornak. Ezúttal szerencsére felgyorsította a munkatempóját és két évvel az utódok után itt a következő keserédes dramedyje. A Nebraska egy Woody Grant (Bruce Dern) nevezetű idős férfiról szól, aki marketing szórólapot kap, hogy egy millió dollárt nyert sorsoláson. Az idős, szenilis, alkoholista férfi elhiszi, amit a levélben olvas és felkerekedik, hogy eljusson Nebraskába. Miután kétszer is visszarángatja a családja és ők sem tudják értelmére adni, hogy átverés a levél, fia, David (Will Forte) úgy dönt, hogy jobb, ha ő viszi el az öreget.
A történet egy apa-fia road movienak indul tele bölcseletekkel, sztorikkal és régi szomorúságok felhánytorgatásával, de Payne egy idő után beemeli a történetbe az anyukát (June Squibb) és a másik testvért, Ross-t (Bon Odenkirk) is. Mikor kikötnek az nyugdíjas szülőfalujában, Woody nyíltan dicsekszik a régi barátoknak, rokonoknak a nem létező nyereményéről, és megindulnak a sunyiságok és álszenteskedések, hogy egy kis szeletet kaphassanak a millióból. Payne filmjeiben mindig is igazából két tényező játszott fontos szerepet: A környezet és a karakterek. Az előbbi kicsit sajnos ezúttal torzul és ennek egyetlen oka a fekete-fehér képi világ. Értem is, meg nem is, miért volt erre szükség. Nyilván illik ez a megoldás is a film kicsit sivár, kiüresedett, keményvonalas hangulatához, ellenben számos csodás kép csorbul. Pedig egyértelmű, hogy az operatőri munka elsőrangú (Oscar jelölés). Payne védjegyének számító sok totálkép szinte lemászna a vászonról színesben, így viszont csak simán jó.
Ellenben a karakterek, de még inkább a színészi játék zseniális (nem hiába a két Oscar jelölés is, férfi fő és női mellékszerep kategóriában). Bruce Dern, az életunt, makacs, alkoholista, szenilis Woody szerepében, az egyik legerősebb, legszuggesztívebb férfi alakítást nyújtja az elmúlt évekből dráma kategóriában. Nem a legkedvelhetőbb szereplő, hiszen a film előrehaladtál derülnek ki sötét foltok a múltjáról, viszont mégis végig szeretnénk, hogy ne csak az ő agyában létezzen a nyeremény. A feleségét, Kate-t alakító June Squibb szintúgy parádés a nagyszájú, perverz és állhatatos anyuka/feleség szerepkörben. A két fiúról pedig tényleg elhisszük, hogy tesók és egyformán szép, visszafogott játékot mutatnak.
A film dialógusai, története életszerű, hiteles, végig érdekes és szép. A poénok óraműpontossággal jönnek, és ezúttal sem ízléstelenek. A zene kellemes és igényes. A játékidőből le lehetett volna csippenteni vagy 20 percet, hogy picit feszesebb legyen. Szerencsénkre Payne van olyan korrekt alkotó, hogy így sem tököl órákat egy konfliktus kibontásával, megoldásával, hanem folyamatosan lendíti előre a cselekmény. Ezúttal azonban a Kerülőutak és az Utódok után elmarad az a nagy lelki hullámvasút, ami a másik két mesterművet jellemzi.
Összegzés: A Nebraska is egy csodás, férfias alkotás lett. Tele örök érvényű tanulságokkal, és szép, ízléses történettel. A színészi játék kellemes és emlékezetes. A világot nem váltja meg a film, de szégyenkeznie sem kell Payne-nek az újabb alkotása miatt, erről a 6 Oscar jelölés (legjobb film, rendező, színész, mellékszereplő forgatókönyv, operatőri munka) gondoskodik. Az egyetlen igazi szívfájdalom a fekete-fehér képi világ miatt van. Azért kár volt.
Értékelés: 8/10
