Haláli hullák hajnala

Shaun of the Dead

2004

Ed: Hívtad a rendőröket?
Shaun: Foglalt.
Ed: És a mentőket?
Shaun: Foglalt.
Ed: És a tűzoltókat?
Shaun: Az is foglalt. Különben is minek ide tűzoltó?
Ed: Tök mindegy csak szirénázzon.

Haláli tehetségek hajnala

A fenti párbeszéd tökéletesen példázza azt a fajta humoros légkört, ami a filmet körülöleli. 2004-ben még valószínűleg Edgar Wright nem tudta mekkora kult filmet fog elkészíteni. A haláli hullák hajnala pont attól több bármilyen más fekete humorú, parodisztikus, öniróniával átitatott filmnél, hogy képes volt rettentő precízen turmixolni a műfajokat (zombis film, angol humor, némi dráma és romkom), és minden pontosan akkor történt, aminek akkor történnie kellett. Ezt úgy kell érteni, hogy nincsenek felesleged időhúzások, töltelékek. Amikor szükség van akkor dörrennek a humorágyúk, amikor a főszereplő lelkét önti ki, akkor csak pont addig kell együtt éreznünk vele, ameddig valóban úgy érezzük, hogy együtt kell. Az, hogy erre valaki rájöjjön és ezt ilyen halálbiztos kezekben tartsa másfél órán át, ahhoz nagyon kivételes alkotónak kell lenni, és mára tudjuk, hogy Edgar Wright az.  Persze mit sem ért volna a dolog, a két rendkívül szerethető és jópofa főhős, -  az akkor még szinte ismeretlen  - Simon Pegg és Nick Frost nélkül. Ők alakítják Shaunt és Ed-et. Míg előbbi egy kicsit idegeskedő és magába savanyodott bolt vezező, addig utóbbi maga a szétcsúszott káosz. Mindkettejükre igaz azonban, hogy valahogy egyikük sem jut előrébb az életében. Mikor Shaunt elhagyja barátnője Liz,  - aki nem bírja tovább a férfi töketlenkedését, - beül barátjával a kedvenc pubjába, a Winchesterbe. Balszerencséjükre pont akkor tör ki egy zombi járvány, így a két tesze-tosza fickó ilyen körülmények közepette próbálja meg rendezni az életét és túlélni a katasztrófát. Az alkotók ügyesen találták meg még azt az egészséges egyensúlyt, amitől a film bár vicces és tényleg parodisztikus, azonban pont ennyire fenyegető is. Nem érezzük azt, hogy a zombi sereg csak azért van, hogy asszisztáljanak Shaunék poénjaihoz, hiszen valós veszélyt jelentenek az életükre, és ezt megtapasztalják, ahogy haladnak előre. El kell mondani, hogy aki nem csípi az angol humort és ezt a kisváros légkört, közel sem kap annyi poént, mint az aki igen. A két főszereplő és kis túlélő kompániájuk, mint tökéletesen megalkotott, hiteles karakterek. Szomorú, hogy a 21.században egy vígjátéknál ez kitüntetés, de itt tényleg rengeteg idézhető megmozdulás és beszólás van. A két főszereplő között kivételes kémia dolgozik, ami kicsit visszahoz a 80-as 90-es évek buddy moviejaiból valamit. Végre egy olyan páros, akiket tényleg el lehet hinni és nincs egy szemernyi görcsös erőlködés sem a vásznon. A társadalom kritikusi hangvételt sem erőltették túl és a tanító jellege is csak épp annyira van, amennyi egy ilyen önmagán röhögő filmtől elvárható.

Összegzés: Egy nagyon nehéz és ritka műfaj, kivételesen jól sikerült darabja, ami azonnal klasszikus lett. Nem mondom, hogy minden poén ül és, hogy nincsenek benne érdeketeken percek, de az biztos, hogy egy nagyon jó filmmel indította meg Wright mára már kult státuszba jutott Cornetto trilógiáját.

Értékelés: 9/10