Rémálmok sikátora
Nightmare Alley
2021
Végre hozzánk is eljutott Guillermo Del Toro új drámája? krimi-noirja? thrillere? pszichothrillere? Nála ugyan sosem egyszerűen megfejthetők ezek a kérdések. Szuper érzés volt visszatérni abba a freak - geek világba, ahol ő igazából mindig is otthon érezte magát.
Immár 5.éve, hogy nem kaptunk új mozit tőle. Legutóbb a Víz érintésével jelentkezett, amit alaposan megszórtak díjakkal, köztük pl. a legjobb rendezés és film Oscarjával is (nem teljesen érdemtelenül). Azóta volt egy komolyabb szereplése a Death Stranding című videójátékban, majd 2021 végén megfuttatták moziban is a Rémálmokat, ami ahelyett, hogy siker lett volna, szépen eltűnt csendben. Most viszont van egy rakás Oscar jelölése és talán erőre kap. Higgyétek el: Megéri megnézni.
Del Toronál azt szeretem a legjobban, hogy ő nem bízza a filmkészítést soha a véletlenre. Tudom, ez így ordas nagy közhely, mert a filmkészítés mindig tudatos szakma, maximum nem sül el jól. De a mesternél érződik, hogy sosem (vagy a legritkább esetben) gondolkozik kicsiben. 100%-osan hisz a mozifilmekben, annak a szépségében, az elbeszélésében. Úgy eseményfilmek a Del Toro mozik, hogy nem vágnak hozzá Marvel szintű büdzsét. Mégis eszméletlen élmény nézni. Nincs ez másképp most sem. Ahogy elkezdődik a Rémálmok sikátora, és ahogy véget ér az önmagában egy szem és fül orgazmus. Eyegasm és eargasm, ahogy az inglishmen mondá’. De tényleg, Dan Laustsen olyan képeket komponált meg és az egész film látványtervezése olyan, hogy - bocsi Dűne, de - itt most ennek a csapatnak kell nyernie.
…és akkor ez még csak a vizuális része a mókának. A hangok, a vágás szintén referenciapont. Nem mentem bele a történetbe eddig, mert szerintem az egy kicsit gyengébb eleme talán a Rémálmoknak. Persze nem lenne komolyabb baj a Stan Carlisle (Bradley Cooper) által alakított bűvész/manipulátor/mentalista története baromi érdekes. A becsvágyó férfi kitanulja a szakmát egy híres cirkuszban, hogy aztán önálló show estjeivel pumpolja a népet. Egészen addig könnyű móka ez, míg nem találkozik a Cate Blanchett által alakított iszonyú veszélyes pszichiáternővel. A legfőbb bajom mindösszesen az, hogy mire ide eljutunk eltelik az amúgy sem kevés (mondjuk ki: kurva sok) 150 percből kb 80, aminek a zöme a szép képeken és pár sokkoló jeleneten túl full unalom. A manipulátor és pszichiáter játszmája viszont már van annyira érdekes, hogy nem csak, hogy menti a filmet, de egészen komoly magasságokba emeli. A szereplőkre mondanám, hogy nincs panasz, de itt a vizuális és történeti mókákkal ellentétben nem gurít nagyot Del Toro: Cate Blanchett hideg mint az acél. Bradley Cooperen kevés pillanattól eltekintve eléggé billeg a noir kalap. Willem Dafoe kattant. Megint. Rooney Mara meg hiába rohadt tehetséges, nagyon alul használja a rendező.
Összegzés: Így lesz egy nagyon erős sztoriból egy kicsit terjengős rémmese. Csomó tehetséges színészből, „csak” jó színész. De Del Toro mindent megtett, hogy ez a filmje is maradandó legyen, és talán nem a legjobb, de még ezen fanyalgásaim ellenére is bőven rá lehet mondani, hogy kihagyhatatlan. És még egyszer leírom: Vizuálisan elképesztő amit látni fogtok.
