Az elveszett lány
The Lost Daughter
2021.
Az ilyen filmekre szokták mondani, hogy pazar rendezői debütálás. Maggie Gyllenhaal első filmje hálás alapanyag, de egyáltalán nem buktatóktól mentes történet. Eléggé magabiztosan, helyenként zseniálisan, egyszer-egyszer giccsbe hajlóan, de mégis maradandóan mesél az anyaságról.
Annak is nyilvánvalóan inkább a nehézségeiről. Nevezetesen, hogy vajon van-e a skála két végpontja között egy olyan rész, amikor valaki nem csak az év anyukája, és nem csak rossz anya? Pokoli nehéz kérdés, ami sokkal komplexebb kibontást igényel annál, hogy gyorsan pálcát törjünk az illető felett. Leda (Olivia Colman) egy negyvenes éveinek végén járó egyetemi professzorasszony Görögországban próbál pihenni, kikapcsolódni egy ideig. A relaxációját egy népes, klasszikus olasz család zavarja meg, élükön Ninával (Dakota Johnson) és kislányával. Az asszony a fiatal nőben régi önmagát látja meg, milyen anya is lehetett volna, amire mégsem volt képes idővel.
Az elveszett lány egy nagyon erős film, ami garantáltan sok beszédtémával szolgáltat, jellemzően inkább vitát fog generálni. Úgy látszik ez a 2021 ilyen vitás, ellentmondásos év lett (elég ezekre a filmekre gondolni). Gyllenhaal elég sok értelmezésű alkotást pattintott elénk. Ahogy Ducornau tette, úgy Maggie sem feltétlen szerethető filmet akart készíteni. Hiszen, már rengeteg alkotás készült válásról, családok megpróbáltatásairól, gyerekek elszakadásáról a családtól. Az élet sokszor fájdalmas. Ez a film pedig fájdalmasan életszerű. Rendezőnk tényleg nagyon éles látó és ígéretes művész benyomását kelti. Pillanatok alatt vázol fel olyan mélyen karaktereket, annak különös magyarázata nélkül, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Pedig…Pl. mikor az olasz család megkéri, kicsit menjen arrébb a napernyőjével a strandon. A nő pedig mosolyogva elutasítja a kérést. Amikor egy embernek ennyire sérti valami a kényelmi övezetét, az integritását, mindenféle különös magyarázat nélkül tudja az, aki ilyesmi családban nőtt fel, vagy épp ő alkotja a család egyik tagját: Ha van gyereke az embernek napi szinten borítja fel az integritását egy csemete, ami ennyi, de inkább sokkal több lemondással jár. Ehhez pedig semmi extra csúcsjelenetre nem volt szüksége Gyllenhaalnak.
De Az elveszett lány nem csak ennyiből áll, hanem rengeteg csodásan megírt és eljátszott jelenetből, ami bár néha a flashback-ekkel túl van magyarázva, és túl is húzva (nem lehet elmenni ismét szó nélkül amellett, hogy egy ennyire csendes dráma 124 perc, amiből legalább 15-20 percnyi sallangot le lehetett volna nyesegetni). De szerencséjére Colman akkorát játszik megint, hogy leszakad a ház. Igazán nagy szériában van az elmúlt években. Szinte Meryl Streep színvonalon, amiben benne van, instant egy ponttal magasabbról indul, legyen az a Fleabag, The Favourite vagy a The Father. Ez a nő a film egy pontján, amikor már érezzük, hogy nem az év anyukája, tesz egy olyan tűpontos leírást, jellemzést a lányairól (mindezt olyan közönnyel, mintha a telefonkönyvet olvasná), amire kevés anya lenne képes, de a gyermeke minden igényét szolgaian kielégítő szuper anya benyomását keltő Nina (akit egyébként Johnson szintén rohadt jól alakít) egészen biztosan nem tudna.
Összegzés: Nem sokan gondolták volna, hogy egy első filmes rendezőnő, egy ilyen nehéz, ellentmondásos, vitaindító filmmel ekkorát gurít, de az az igazság, hamar megadja magát az ember a nagyfokú zsenialitásnak.
