Diana hercegnő és Richárd király
2021. december 20. írta: thedirector

Diana hercegnő és Richárd király

Spencer

2021

5850.jpg

Én ugyan már koromból adódóan is keveset tapasztaltam meg a Diana jelenségből a 90-es években, ha lehet ilyen szóhasználatot mondani, de utólag azért képbe kerültem. Ha nem tettem volna meg, is bőségesen elegendő lett volna Pablo Larraín filmje, hogy átérezzem azt az igen kellemetlen helyzetet, amibe címszereplője került. A Kennedy filmben megmutatta már, hogy Ő hogy közelít az életrajzi filmekhez. Nagyon izgalmasnak és érdekesnek tűnik az a fajta mentalitás, hogy ne a wikipediat megfilmesítve mutassa meg ki volt Diana Spencer. Egy (nem) tetszőleges hétvégét kiválasztva skicceli fel a konfliktusokat, jellemeket, ellentéteket ami a királyi család és közte volt. Ami egyébként jót tesz abból a szempontból, hogy aki nincs képben az egész hacacáérval, szinte tisztalappal indul, viszont ahhoz meg Larraín számolta el magát, hogy ez egy ilyen kaliberű sztorihoz kevés lesz. Mert bizony már jócskán benne vagyunk a Károly féle félrekavarásban, így egy neurotikusan botladozó, családi eseményeket szabotáló, semmivel egyet nem értő, kissé holdkóros Dianat látunk, ami avatatlan szemnek nem lehet túl imponáló, a rendező minden igyekezetének és jószándékának ellenére sem. Talán itt kellettek volna az előzmények, vagy legalább is több idő. Egyébként szó nem érheti a ház elejét. Kristen Stewart akár meg is írhatja az Oscar köszönőbeszédét előre. Jó esélye van megnyerni. Pár perc után egyértelműen nem lehet észre venni a színésznőt, csak a karaktert. A filmet az a Steven Knight írta, aki a Tabu, a Birmingham bandája és a Locke című remek filmet, sorozatokat is megalkotta. Elég jól bánik a női karakterekkel, és sikerült neki (jó) pár igazán emlékezetes, nagy pillanatot szereznie a Spencerben is. A rengeteg papírízű, tucat biopic mellett a Spencer egyértelműen kiemelkedik, még ha nem is a legerősebb.

7_5.jpg

 

King Richard

2021

2747151_4_seoimage4x3_king-richard-will-smith-venus-serena-williams.jpg

Önvallomásom, hogy én aztán a teniszről semmit az égvilágon nem tudok. Amióta élek a küzdősportokat részesítem előnyben, így ez a fókuszált, nyugodt – sokak által – elitista sport kimaradt az életemből, és őszintén szólva mai napig sem érdekel. De azt ugyan még én is tudom, hogy a Williams testvérek az egész sportot újradefiniálták és ha valakiről életében készül film, az minimum rohadt fontos személy. Róluk is szólhatna ez a film, ha épp nem az apjukról szólna. Richard Williams (Will Smith), kérlelhetetlen, őszinte és igaz ember, aki tudatosan, nagyon precízen tervezte meg a lányai jövőjét, karrierjét. Évekre-évtizedekre előre lefektetve a szabályokat. Tudom, hogy úgy hangzik, hogy ilyen rendes és megbízható apuka nincs is, de a film ennél is továbbmegy. Sokkal tovább. Richard gyakorlatilag a legnagyobb szuperhős az elmúlt évtizedek filmterméseit nézve, szupererő nélkül. Nem csak azért a férj és apa filmje ez, mert pl. semmit nem látunk a lányok már igazi sikerkorszakából, hanem mert semmi másra nem használja a film őket, csak katalizátornak ahhoz, hogy Richard mindent, de tényleg mindent megpróbál megtenni szegény mivolta ellenére is, hogy az öt lányából ha már kettő ilyen szupertehetséges, megadja nekik a nem kevés támogatást, hogy végre valaki fedezze már fel és foglalkozzon velük. Will Smith a film mind a 140 (nem kevés) percét uralja, jelen van. Megérthető, hogy sokak szerint megfojtotta a mozit, de amit ez a pali ebben a filmben színészet címszó alatt megmutat, azzal simán feliratkozik a legnagyobbak közé. Már ha valakinek nem lett volna egyértelmű, amúgy is mennyire tehetséges és jó színész.

Ez tényleg a karrierje csúcspontja és azért ritka, hogy valakinek szinte 140 percig csak top jelenetei vannak a filmben. Nem tisztem megítélni mennyire igaz a film. Engem is zavart, hogy már már irreálisan nagy harmónia a családban. Az öreg Williams a tökéletes apa és férj archetípusa: Mindent megtesz a lányaiért. Óvja őket, szarrá gürizi magát, megalázkodik, rimánkodik, rohadt sokat olvas a sportról, kvázi edzőként funkcionál, miközben próbálja tartani bennük a lelket, hurcolja őket edzőtől edzőig.Olykor megvereti magát, csak a lányait hagyják. Igen, Compton a 80-as években nem a nyugalom szigete volt. Kevés a tenisz, sok a dráma és  az életigenlő bölcselet a család fontosságáról, tiszteletéről. Reinaldo Marcus Green aztán a film egy pontján lerántja a leplet és meztelen lesz hirtelen a "király". Az eddig gondosan felépített Isten státusz egy csapásra visszarántja halandó, esendő emberek közé Richardot, ami nagyon jót tett a filmnek, mert tényleg kezdett a hihetetlen státuszba elszaladni a cselekmény. Ami bajosabb, hogy a női önrendelkezésnek, az elnyomásnak, magának, hogy egy fehérek uralta sportágban egy(kettő) kis fekete tehetség utat tör magának, és ez valójában mennyire volt fontos, ki lett ugyan mondva, de nagyon konyhafilozófia nyelvén. Ezen kellett volna még egy kicsit dolgozni, vagy akkor nem belemenni, mert így tompán puffant. Ettől függetlenül tartom, hogy a King Richard az év egyik legszebb, legnagyszívűbb, legjólesőbb majd két és félórája volt.

8.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://filmertek.blog.hu/api/trackback/id/tr3616788582

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása