Kvíz show

Quiz show

1994

Nem szeretem Robert Redfordot. Sem mint színészt, sem mint rendezőt. De elismerem. Nem szeretem különösebben Ralph Fiennest. Jókat nevetek rajta, miközben Mick Jaggert utánozza a Nagy csobbanásban, vagy, hogy gonoszkodik Voldemortként. De John Turturro sem a szívem csücske. És a Kvíz show sem a világ leg leg-je. Miért írok mégis róla az oldal talán legfontosabb rovatában, ahova csak a legodavalóbbak kerülhetnek? Mert nem mindig a legnagyobb filmek, hanem néha a fontosaknak is kell helyet szorítani, márpedig a Kvíz show messze nem a világ legjobb filmje, de hogy nagyon fontos alkotás, annyi szent.

Az 1994-es év talán az elmúlt 3-4 évtized legerősebb filmes éve volt. Ne feledkezzünk meg róla, hogy ebben az évben debütált a közmegegyezésen alapul „világ legjobb filmje” Remény rabjai, a Forrest Gump és Tarantinot is ez az év tette igazán naggyá a Ponyvaregénnyel. A surranó pályán viszont ott volt a 4 esküvő, 1 temetés vagy a Kvíz show, amik nem fedték fel elsőre annyira érdemeiket, vagy pestiesen mondva, nem rúgták be azonnal az ajtót, mint a fent írtak. Redford legjobb rendezésének számontartott (valóban sokkal jobb, mint pl. a bőven túlértékelt Átlagemberek) Kvíz show nem is lehetne aktuálisabb és egyetemlegesebb. Amikor elindul a 21 című műsor, a 60-as évek amerikai átlagembere a tévé előtt csücsül és nézi, ahogy nála – feltehetőleg –okosabb emberek kérdéseket kapnak és vagy tudják a választ, megdicsőülve nyernek egy rakás pénzt, vagy legyőzöttként oldalognak el. Herbie Stempel (Turturro) is megjárta ezt az utat, viszont megvádolja a producereket, és a műsort, hogy csalnak. Főleg Charles Van Doren (Fiennes), aki híres, és értelmiségi családneve mögé bújva nyeri halomra magát. Ez az ügy nem csak azért fontos, mert igaz történeten alapul, hanem, mert az egész amerikai társadalom tévébe és műsorszerkesztés hitelességébe vetett bizalmát alapjaiba rengette meg.

A kulcsmondat pedig a film végén hangzik el, mert az odavezető utat természetesen nem írnám le, hiszen eléggé csavaros és az agyat magával rángató alkotás ez: A szponzor keres, a tévé társaság jól jár, a néző pedig izgul, a versenyzők pedig egy tonna pénzt kapnak. Akkor ki is van átverve? Tulajdonképpen ki is? Redford kényelmetlen kérdéseket tesz fel, és kényelmetlen nézni is. Egyértelműen okos embereket látunk, akik orra előtt a nagy pénz ígéretét húzza el a rendező, majd hagyja őket a 10 perc hírnévben, hogy végignézzük, hogy hasonulnak meg. A szórakoztatóipar átveréseit sem különösebben jó érzés nézni, hisz ki ne ült volna oda nálunk is bizonyos kvíz műsorok elé, de legalább az igazáért küzdő kisemberrel együtt tudunk érezni.

A film egyenletesen érdekes és sajnos emellett egyenletesen lapos is. Redford minden tudásával elkészítette ezt a tisztességes munkát, de Redford sosem volt több, mint tisztességes rendező, aki nem zseni. De néha elég az is, ha valaki „csak” érti a szakmát, és amit alkot sem kevés, főleg ha olyan remek színészek asszisztálnak hozzá, mint Fiennes (aki nekem nagyon idegesítő a nyegle és tudálékos) Turturro, vagy a nyomozást lefolytató Rob Morrow, de feltűnik az istani Martin Scorsese (igen Ő, maga Ő) vagy Mira Sorvino és Ethan Hawke is.

Összegzés: Ha a hazugságra vagy kíváncsi, nézd a tévét! Tartja a mondás és Robert Redford sem törölt lábat, mielőtt leforgatta az egyik főművét. Biztos vagyok benne, hogy van ennél jobb film is, mert bizony bele lehet kötni a ritmustól az alakításokig és a téma feldolgozáson át mindenbe, de fontosabb film kevés készült. Eddig. Amíg pedig így van, helye van a klasszikusokban.