Die Hard – Az élet mindig drága

Die Hard With a Vengeance

1995

A Die Hard sorozat bonyolult életutat járt be. Kezdett egy olyan 80-as évek végi résszel, ami gyakorlatilag újradefiniálta az akciófilmet, mint műfajt. A mezítlábas (lúdtalpas?) ír, aki annyira a nép fia, amennyivel csak egy egy plusz jelvény különbözteti meg a többségünktől. Mégis zabálta a jónép. Volt is miért. Bruce Willis nem csak, hogy remekül játszott el egy szerethető, de mégis minden pillanatában felszegett fejű, cinikus kőkemény zsarut, hanem kis túlzással eggyé vált a karakterével. Túlzás lenne azt mondani, hogy a színészi iskola csúcsát teljesítette be John McClane-nel. De ha összehasonlítjuk az évtized marcona, tesztoszterontól túl fűtött, izomkolosszusaival (nevezzük nevén a gyereket: Stallone, Lundgren és Schwarzenegger), láthatjuk mennyire új és formabontó volt az, amit művelt.

Aztán a második rész hangulatilag korrekt, de visszalépésként volt értékelhető. Mígnem John McTiernan 6évvel később visszaszerezte a rendezői kreditjét és a harmadik résszel megalkotta pályafutása csúcsát és a sorozat legjobb epizódját. Ugyanis ki merem jelenteni, hogy Az élet mindig drága alcímre keresztelt epizód felülmúlhatatlan. Innen csak lefelé vezetett az út (sajnos). 1995-ben még gyerekként láttam ezt a részt és azóta sem kopott el egyáltalán a lelkesedésem, ha felcsendül a Summer In The City. Talán már képkockánként tudnám előre közvetíteni mi fog történni, de még mindig rádöbbenek ennek a filmnek a profizmusára.

A történet szerint egy Simon nevű fickó bombákat robbant New Yorkban és csak akkor ismer könyörületet, ha a rendőrség felkutatja a totálisan széthullott, felfüggesztett McClane hadnagyot, akit ezen a verőfényes napon újra szolgálatba állítat. Innentől pedig az ex zsaru és a mellé csapódó Zeus (Samuel L. Jackson) feladatokat kénytelen megoldani a terroristának. Ha nem, akkor robbant. Johnéknak nem csak, hogy a követeléseket kell végrehajtani, de a bonyolult találós kérdéseket és magát az elkövetőt, annak célját is fel kell deríteni. Pedig hadnagyunk baromi másnapos és nyűgősebb a sokévi átlagnál is.

A sorozattal történő legjobb dolog, hogy Samuel L. Jacksont becastingolták a harmadik részbe, így végre McClane nem csak maga torzsalkodja végig a két óra hosszát, hanem együtt vívják verbális és a legkevésbé sem polkorrekt szócsatáikat, amit élvezet végighallgatni. Sokadjára is. Nem csak ebben újult meg a rész, hanem rendezésileg is ráemelt egy lapáttal. Az akciók állandóan pörögnek, a filmnek nincs egyetlen egy unalmas perce sem. Az idő, szint valós időben pörög a filmbéli események és a filmidő tekintetében. McTiernanék folyamatosan törekedtek arra, hogy óvatosan, de tágítsák a területet, ami John „játszótere”. Az első rész toronyháza, a második rész reptere (és környéke) után most egy komplett városrészben tombolhat főhősünk.

Összegzés: Az egyetlen talán valamirevaló hibát a főellenség „tipikusságában” találni. Ezt leszámítva viszont korának egyik legnagyszerűbb, legelőremutatóbb filmje, amely egyfelől bátor, ha újítani kell, másfelől konzervatív. Mégis működik ez a kettősség. Bruce Willisből sosem elég, Sam Jackson pedig még többet kihoz a karakteréből. Pluszban talán ez a film az, amiből a legtöbb idézhető egysoros épült be a popkultúrába. Ha ez nem klasszikusa műfajának, akkor semmi sem az.