Kék bársony

Blue Velvet
1986

Talán nem túlzás azt állítani, hogy David Lynch az amerikai filmkészítés legegyedibb alkotója. Miután elkészítette - szerintem - a legnehezebben emészthető filmjét, a Radírfejet, majd az azt követően szintén nem egyszerű Elefántembert, sokan megszólták a rendezőt, hogy nem képes egy kis örömöt, egy kis "halivúdot" a filmjébe tenni. No, meg hol maradnak a nagy happy endek? Nem is Lynch lett volna, ha nem fordítja át ezt az egészet a másik oldalára. Külön jót tett karrierje megítélésének, hogy a minden téren bukásként elkönyvelt Dűne után, azonnal egy alapművet pakolt le az asztalra. Az idén 30 éves Kék bársony a júniusi Klasszikus rovat szereplője, és nem csak nagysága (és mert Lynchnek nagyon kijárt már egy hónap) miatt, hanem mert újra megnézhetjük a moziban!

Az amerikai filmkészítés egyik legfelhasználtabb toposza a kisváros, ami a konzervatív amerikai idilliség képe. Megismerjük a fiatal Jeffreyt(Kyle MacLachlan), aki apja betegsége miatt érkezett a városba. Egyik pillanatról a másikra forgatja fel az életét egy, az erdőben talált levágott fül. Jeffrey kalandkereső ember lévén elkezd nyomozni a fül gazdája után, bevonva a képbe a helyi sheriff lányát, Sandyt (Laura Dern). Minél mélyebbre ásnak, annál biztosabb, hogy abba kellene hagyniuk. A szálak egy Frank nevű szociopatához vezetnek, aki egy nő (Dorothy, a fantasztikus Isabella Rossellini tolmácsolásában)  családját rabolta el és cserébe mindenféle perverzióra kényszeríti az asszonyt, a szerettei életéért cserébe. Az biztos, hogy Lynch ezzel a filmmel bőven megelőzte a korát és olyan fityiszt mutatott az őt kritizálóknak, hogy talán azóta is keresik a helyüket. Nem árulok el nagy titkot azzal, ha azt mondom, hogy ultra erőszakos és feszültséggel töltött a film. Végig van egy noir-os, posztmodern beütése, de az egészre a film eleje és vége teszi fel a koronát. Miután a két órában volt drog, nemi erőszak, drog hatása alatt elkövetett nemi erőszak, agresszió, gyilkosság stb.. olyan bugyirózsaszín és irreális képet alkot, hogy egyszerűen nem lehet nem nevetni rajta. Mikor írta Lynch a forg.könyvet ezt gondolhatta "Öröm és happy end kell? Nesztek" igen ám, csak nekünk is a szánk nevet, a szemünk azért nem. Ez is legalább olyan erőltetett mosoly, mint a film vége.

Mindenesetre mestermű. Amire érdemes kitérni a cím választás. Én Lynchet mindig is a midcult neves alkotói közé tettem és nyilván egy időben sok film (pl.a Coen tesók Halál keresztútján-ja) egy színpadi függöny elhúzásával kezdett és az összezárásával végződött. Itt is hasonlót figyelhetünk meg. Persze a Kék bársony nagyon sok helyen előjön (dal, ruha stb..). A szereplőkről kell még megemlékezni. Nagy nevek játszottak így nem lehet panaszunk senkire: Isabella Rossellini, Denis Hopper, Kyle MacLachlan, Laura Dern. Mégis kiemelném Denis Hoppert, aki magasan lejátszotta a többieket a vászonról. Az aggresszíótól eltorzul arca és ahogy szívja a gázt, a szeméből pedig nem jósolható meg, hogy melyik pillanatban szakad el végleg a cérna, na az brutális. Talán mondhatom, hogy a filmtörténelem top 10 legbetegebb "főellensége" közé betenném. Egyébként Hopper amúgy is egy kezelhetetlen színész, úgyhogy itt beleadhatott mindent, főleg, az egy időben durván drogfüggő mivoltát.

Amúgy a film egyik hátulütője, hogy bár folyamatosan építkezik, nagyon jól fejlődnek a karakterek, és a feszültség is állandónak mondható, elég lassú tempóban csordogál medrében. Ez is tudatos. Erre akkor jöttem rá, mikor egy nagyon szép lassú svenk végig megy az egyik bár cégtábláján, ahol a "Slow bar" olvasható és még emellé egy csodás andalító, álomba ringató zene is megy. Ez Lynch. Nagyon sok fontos kérdést tesznek fel a színészek, általában Sandy: "miért ilyen beteg a világ" , "hová tűntek az álmaim?" stb... a film nem válaszolja meg teljesen, viszont kifordítja magából az amerikai álomképet. Nem mondom, hogy mindenkinek tetszeni fog, mert Lynchet vagy szereti valaki, vagy sem. Aki nem, annak egy kínszenvedés lesz az egész, pedig valóban egy mesterműről beszélünk, aki esetleg ismerkedne a rendező úr alkotásaival, talán mondhatom, hogy ezzel kezdje, mert ha ez sem fog tetszeni, akkor a többivel ne is próbálkozzon. Azokat sokkal nehezebb befogadni.

Összegzés: A Kék bársony mindent egyesít, és mindent szépen sorban felvonultat, amit egy Lynch filmtől elvárni lehet és érdemes. Idilli kisváros, groteszk karakterek, ikonikus jelentek, furcsa, álomszerű képek, bizarr zenei megoldások és remekül megírt, felszín alatti események.

A kritika, egy régi írásom átdolgozott, bővített verziója.