Carol
2015
Bajban vagyok a Carollal kapcsolatban. A témája miatt. Nem azért mert a homoszexualitás a fő motívum, hanem mert az égvilágon semmiben nem több, mint amit láttunk.
Blanchett
Patricia Highsmith részben önálló élményein alapuló dráma az 50-es évek Amerikájában játszódik. Egy olyan korban, ami kellően erős közeg egy leszbikus drámához. Ugyanis a háború porát magáról lerázó évtizedben még kellően éltek a berögződött gondolatok, mind nemi, mind akár faji szinten. Ugyanakkor, már elindult egy a 60-as, de főleg a 70-es évekre kialakuló lazább, elfogadottabb, a normáktól jobban elütő viselkedési forma. A Carol az azonos nevű gazdag, éppen válófélben lévő nőről (Cate Blanchett) szól, aki egy nála jóval fiatalabb eladóban, Therese-ben (Rooney Mara) találja meg a boldogságát.
Ez persze önmagában nem is lenne olyan nagy szó, de az évtized még elítélte ezt a fajta nyitottságot. Ugyanakkor a filmből kiderül, hogy Carol házasságát is egy nő „mérgezte” meg. Nem pusztán ezt kellett a nőnek elviselnie, de a válásnál a gyermekéért folytatott harcot is két dolog nehezítette: A női mivolta miatti kiszolgáltatottság és maga a nemi vonzódása. Ezt pedig Todd Haynes (rendező) zseniálisan mutatja meg: tükröződésekkel. Már az előzetesekből is jól kivehető volt, hogy szembesíteni fog, de majdnem minden kompozícióban van valami, amivel reflektál. Ott van pl. Therese aki fényképészkedik hobbiból. Ezzel a külvilág által alkotott személyes képeket mutatja be, míg a sok tükröződés (ablakok, tükrök, csillanások) pedig a saját magunkról alkotott képet hivatott prezentálni.
Ebből is látszik, hogy komoly rendezői vízióval indult neki a filmnek Haynes. Az operatőri munka zseniális. Nem csak a kompozíció miatt, hanem mert mindig sikerült egy olyan pillanatot megörökíteni, ami emeli az adott jelenetet. Vagy egy tárgy, vagy egy mozdulat, vagy tényleg a fent említett tükröződések, tárgyak, díszletek. A kameramozgások visszafogottak mégis csodásan intimek, nem tolakodóak. Cartel Burwell zenéje pedig biztosan ott lesz a végelszámolásnál és jelen állás szerint az Oscart is viheti. Cate Blanchett színészóriás. Mozdulataiban ott van a büszkeség és a szégyentől megroskadó, de még magát egyenesben tartó gerincesség is. Az egyetlen egy probléma, hogy ugyanazt a karaktert hozza, amit tőle legtöbbször ismerünk: Egy hideg, nehezen feltörhető diót, aki, amikor előbújik a csigaházból, azonnal felszabadul, és kicsit jobban szeretjük. De a nagy igazolás mégis Mara, aki ezúttal tényleg mosolyog(!) és pont ő a melegséget sugárzó, gyengébb, és érthetőbb karakter, aki talán jobban sodródik még az árral, fiatal mivolta miatt.
Összegzés: Amit írtam szuperül hangzik. Színészileg, rendezésileg és technikailag is csodás film, de a témájában az égvilágon semmi újat nem nyújt, amit ne láthattunk volna. Oké, a közeg más, de végtére mégis a feltétel nélküli szerelemről szól, és ilyenből nagyon sok volt az elmúlt években, egészen hasonló színvonalon.
Értékelés: 8/10
