Manhattan

1979

Sokszor leírtam már, hogy Woody Allen filmjeit akkor szeretem igazán, ha nem kell őt látnom. Tudom, hogy megkerülhetetlen jelenség, akiről annak is van véleménye, aki szerint nincsen. Mostanában az egy sima, egy fordítottra beállt író-rendező-színész, ha akar manapság is képes egészen korrekt, sőt jó filmeket készíteni (általában a páratlan években), de az igazán nagy szériája a hetvenes évek vége-nyolcvanas évek közepe volt. Gyors egymásutánjában forgatta le az Oscart elnyert Annie Hall-t, és a Manhattant. Persze igaz: Az Annie Hall hivatkozási alap és a kult státuszát sem lehet elvitatni, mi azonban most inkább utóbbival foglalkozzunk.

A sok a kedvenc számom

Gondolom jól bemutatja mennyire is szeretem ezt a filmet, ha képes vagyok beszuszakolni - az egyébként nagyon elit K.F rovatba - annak ellenére is, hogy Woody minden egyes jelenetben benne van. Sokan mondják, hogy amit igazán az Annie Hall-lal akart elérni, azt inkább a Manhattan-nel érte el a rendező. Ő maga azonban nem szereti ezt a filmjét. A történet szerint Isaac próbálja megírni az új könyvét, közben pedig válaszokat találni arra, hogy miért nem tud kijönni a nőkkel, hol hibázta el az életét és elmélkedik a kultúrsznob New York-i értelmiség mindennapjain, problémáin.

Ebben a filmben minden tipikusan Woody-s. Ha csak kulcsszavakat dobálnék be, is lehetne tudni, de legalább sejteni, hogy kinek a "gyermeke" ez a film. Romantika-szerelem, neurotikus, széthullott nők, álművészek kifigurázása, egocentrikus főszereplő. Ugye? Egyébként meg mi történik a filmben? Kattant, idegileg szétesett emberek baromi sokat dumálnak. Persze ennek így kell működnie. És működik is, hiszen, ha valamiben jó Allen, akkor az az írás. A párbeszédek pattognak, sziporkázók, szellemesek, de mint mindig, most is ott vannak a mély gondolatok elrejtve.

Nem lövök le nagy poént azzal, ha azt írom: A legjobb a filmben, amikor az ál-értelmiségi emberek kerülnek a középpontba. Ezek a napról napra tengődő, jobbra elinduló majd élesen balra forduló alakok megkapják a magukét. Külön érdem -és talán a film legmegsüvegelendőbb részegysége - hogy az egyetlen igazán erős, jellemes, nem a kornak és divatnak hódoló karaktere egy alig 18 éves kislány. Az ő szájából hangzanak el fura mód a legnormálisabb mondatok. Még ezek ellenére sem érzem, hogy Woody valami tanmesét akart volna írni, úgy, mint "ifjúság a megmentőnk" vagy ilyesmi. Egyszerűen csak tökéletes.

Ahogy egyébként az összes színészi alakítás is. Meglepő is lenne, ha nem lenne tele nőkkel a film. Mindjárt itt van a volt feleségnek Meryl Streep, a fiatal barátnőnek Mariel Hemingway és a randi partnernek a neurotikus sznob Anne Byrne Hoffman. Mind tökéletesek, de egyikük sem egy Diane Keaton. A film fekete-fehér, és így még jobban átjött az unottság, a sznobság és romlottság a képeken, ami megfertőzi a várost. Egyébként meg rettentő erős atmoszférát ad helyenként, főleg ahogy játszanak a világítással. Imádtam. A nyitó képsorok például azonnal megalapozzák a film jó hangulatát.

Összegzés: Bizony, aki nem szereti Woody khm..egocentrikus stílusát, mondanivalóját, az ne is kezdjen bele. Mivel eléggé szűk rétegnek szól a film, a többségetek bizonyára már látta ezt a filmet. Nem a legjobb W.A alkotás, kissé távolságtartó és kevésbé ötletes, mint más filmjei, de, aki szeret elmélkedni és jó dumákat hallani, az ki ne hagyja.

Értékelés: 8,5/10