Cold in July
2014
Olyan jó látni, mikor kedvelt sorozatszínészeink a tévéképernyőről a vásznakra merészkednek át. Izgalmas őket más szerepkörben látni, már annak aki egyáltalán láthatja őket.
Dexter akcióban
Naná, hogy idehaza nem mutatták/mutatják be az év egyik legjobb filmjét. Bizony barátaim. A Cold in July egy iszonyat fasza alkotás. A 80-as évek végének Texasában járunk. Családapánk, Richard (Michael C. Hall) egy éjjel motoszkálásra lesz figyelmes. Kimegy a hálószobájából és a nappaliban betörőt fog. A férfi támadástól tartván lelövi a nem kívánt látogatót, ezzel pedig kivívja a frissen szabadult, nem szentéletű apja (Sam Shepard) haragját.
A film nem áll azonban meg a bosszú sztorik sablonosságánál. Sőt, a Cold in July nem áll meg semminél. Gyakorlatilag negyedóránként műfajt vált. Alig akartam elhinni, hogy egy Disturbiát (Vagy ha mélyebbre ásunk A rettegés fokát) idéző filmből indulunk el, aztán van itt bő Coenes fekete humor, majd moralizáló családi dráma, egy kis thrillerrel megfejelve, hogy az egész, egy baromi jó akciófilmben csúcsosodjon ki. Ja, és ne hagyjuk ki a finoman átszőtt buddy moviekra jellemző attitűdöt sem. Azonban, Jim Mickle rendező-író egyáltalán nem másol, hanem építi. Saját, karakteres képi világot, stílust alakít ki, amiben az a legnagyszerűbb, hogy állandóan képes megújulni. Vannak hasonlatos elemek, a fent említett Coen tesók filmjeihez, vagy Scorsese-Tarantino munkássága is bizonyosan megihlette az alkotót, de a másolás gyanúja nem merül fel, mert oly' markáns stílusa van a filmnek, hogy nem lehet egyértelműen ide vagy oda kötni.
A kreatív, átlagtól elütő filmtechnikai elemek mellett nagy hangsúlyt fektettek, hogy a korra is sikerüljön reflektálni. Ez nem áll meg a csupán klasszikus 80-as évekbeli texasi hajaknál, bajszoknál és kocsiknál, lakásberendezéseknél. A szétfilterezett képi világ folyamatosan igazodik a látott eseményekhez. Emellett Jeff Grace és a Dynatron szerezte a filmzenét, akikről azt kell tudni, hogy szintén egy levitézlett kor zenei irányzatát képviselik, nevezetesen a Synthpop-ot, ami akkora feelinget kölcsönöz az amúgy is izzó, feszült filmhez, hogy azt elmondani nem lehet.
A film végül is három fő karakter között bonyolódik: A fent említett Hall, mint családapa, Shepard, mint gyászoló apa és Don Johnson, mint magánnyomozó körül. Egyszerűen pazar ez a három hapi. Hall ugyan nem vetkőzi le teljesen Dexter érzelemmentes karakterét, inkább csak amolyan tipikus, a családját védeni akaró családapa karakter a texasiakra jellemző minden tulajdonsággal, kötelező jókkal és cseppnyi rosszal. Shepard zseniális, de ő mindig az. Ellenben Don Johnson a legnagyobb meglepetés. Bizonyítja ugyanis, hogy nem egy levitézlett kor retro színésze, hanem ellenkezőleg: Most találta meg újra a hangját és végig parádésan egyensúlyoz a tenyérbe mászó és a hős archetípusa között, ebben a számára ironikusan a 80-as évekbe repített mesterműben, ahol ő volt a király.
Nyilván túl szép lenne a történet, ha nem lenne benne hiba. Sajnos a forgatókönyv, az állandó műfajváltások miatt, helyenként túlságosan laza. Nem magyaráz meg fontos dolgokat, és vissza sem tér rá. Azonban hála annak a fantasztikus hangulatnak, amivel végig operál a film, nem foglalkozik vele annyira az ember. Csak a végén kezd el gondolkozni, hogy "ez nem is lett kibontva". Mondjuk, ha nem vagyunk túl szőrös szívűek, akkor elmondhatnánk, amit az időutazós filmeknél minden rendező szentírásként követ: "legyen olyan szuggesztív a filmed, hogy ne legyen ideje a nézőnek, a lyukakon, logikai bukfenceken gondolkoznia".
Összegzés: Elképesztően erős alkotással van dolgunk. Állandóan megújuló műfaj. Értelmes, csavaros történet. Remek korrajz és közeg. Parádés színészi gárda. A képi világ és a zene már csak hagymakarika a zsíros kenyér tetején. Ezt nevezem én mestermunkának.
Értékelés: 9/10
