Inside Llewyn Davis
2013
Néha még a legnagyobb alkotóknak is jót tesz, ha tartanak a pályájukban egy rövid pihenőt. Engedik kiforrni a témájukat, megtalálni a tökéletes irányt. Egy ilyen pihenőidőszak utáni első harcos az Inside Llewyn Davis.
Embert népdaláról..
A Coen fivérek számomra az egyik legkedvesebb alkotók, így nem titkolom, hogy a munkásságuk rajongója vagyok. Nem mintha nem csúsztak volna be bakik, de azt gondolom, hogy egy Véresen egyszerű, Halál keresztútján, Fargo, Nagy Lebowski, Ó testvér merre visz az utad, Nem vénnek való vidék, Félszemű (és közel nem emeltem ki mindent) filmográfia mellé juthat egy Egy komoly ember vagy Kegyetlen bánásmód. Nálam az utolsó igazi padló (és szerintem sokaknak) a 2007-es Nem vénnek való vidék volt. Azóta picit rutin munkákat csináltak. Hiába legyeskedtek már a western műfaja körül évek óta. A félszemű is jó lett, de a kritikusok és a nézők sem ölelték egyöntetűen keblükre úgy a filmet, mint a többi klasszikust. Jól példázza, hogy a tíz Oscar jelölésből egyet sem tudtak 2011-ben díjra váltani. Biztosra veszem, hogy nem ez volt a pihenőidőszakuk kiváltója, de hozzájárulhatott. A Félszemű után 3 évvel viszont olyan parádésan tértek vissza, mint anno a Betörő az albérlőm után a Nem vénnek való vidékkel.
Őszintén szólva merész filmmel rukkoltak elő a tesók. Mondjuk, szerzői filmesként ez a minimum, de ez még tőlük is komoly lépés. Filmjükből ugyanis csaknem, teljesen kiirtották a cselekményt. A jeleneteket összetartó kohéziós erő egy macska, mely a történet eleje óta kerülgeti fontos jelenetekben főhősünket. Az I.L.D. az azonos nevű bohém folk zenészről szól (akit Oscar Isaac játszik), aki a 60-as évek elejei még gyerekcipőben járó folk robbanása idején próbál érvényesülni. Llewyn páratlan tehetségű a zenész és páratlan tehetség abban, hogy a tehetségét hagyja elkallódni. Napról napra él. Barátainál húzza meg magát, nincs pénze. Szerencsétlenségére egy egy éjszakás kalandján egy lányt is sikerül teherbe ejtenie. Coenékre jellemző fanyar-fekete humor azonban az ő karakterét is áthatja. Egészen odáig mennek, hogy Llewynnek még téli kabátja sincsen, csak egy gitárja meg egy megalkuvás nélküli karaktere. Remekül játszanak velünk szánalom és szimpátia között.
Tudjuk, hogy Tarantino mellett a Coenek a legjobba a karakterek, dialógusok írásában. Amit itt leművelnek, persze megint több, mint tökéletes. A forgatókönyv és szövegkönyv írásuk minimum minden filmes főiskolán kötelező tananyagként kellene, hogy szerepeljen (ahogy néhány nevesebb iskolában már fel is vették őket. pl a svájci egyetemen). Gyakorlatilag cselekmény nélkül, korleírás nélkül is jobban megismerjük a 60-as évek elejei folk-művész világot, mint egy dokumentum vagy életrajzi filmben. Ehhez nem kellett nekik csak egy gitár és egy visszafogott játékú, tehetséges színész, valamint egy remek operatőr, aki sikeresen emel ki apró részleteket a képből, legyen az egy kopottas lakásbelső vagy egy füstös sikátor. Jellemző, hogy Coenéket ismét nem az érdekli, ami a többséget érdekelné: Nem azt mutatják be, hogy egy ember, miként küzdi le a problémáit és hogy tör felfelé a siker irányába, hanem pont az ellenkezőjét: Az egy helyben toporgásét, az előrejutás sikertelenségét. Mert mi van akkor, ha nem sikerül? Mi van ha csak egy ígéret vagy? Teljesen mindegy, hogy ezt milyen közegbe tesszük. Ugyan ez a film szólhatna bármi másról. Ez egy hétköznapi kisember (akiket a tesók nagyon szeretnek és tisztelnek), dilemmája, és szétcsúszása.
Kapunk egy szeletet a showbiznisz és a manager élet legjavából is. Ugyan nem a legjobban kidolgozott része ez a filmnek, de láthatjuk, hogy Llewyn sokkal előrébb tartana, ha értené, hogy mi miért van ebben a világban, és tudná managelni magát. Itt is sokszor a kihasználás és a kiszolgáltatottság jelenik meg, megint a szimpátiánkra hagyatkozva. Amikor a férfi énekel, látják rajta ugyan, hogy tehetséges, de az előadása, a saját maga eladása nem megy neki. A producereket pedig a pénz érdekli. Remek példa, mikor a férfi Chicagoban próbál szerencsét és annyit mond neki a mogorva producer "Barátom, ezzel nem keresünk sok pénzt". Ha már a zene. A filmben kifejezetten sok dal hangzik el, méghozzá teljes (2-3 perces) hosszúságában, így aki nehezen viseli a folkot, könnyen unalomra lesz kárhoztatva. Pikantériája a dolognak, hogy a színész(ek) élőben énekelt(ek), így teljesen természetesnek hat a szereplésük. Rövid időre feltűnik Carrey Mulligan (Jean) és Justin Timberlake (Jim), hogy az előrejutni vágyó, sikerre éhes pár szimbólumát felvonultassák. Míg előbbi fura a hárpia szerepében (egyébként legjobb Llewyn jelenetek hozzá kötődnek), addig utóbbi visszafogott, nagyon rokonszenves színészi tehetségével lophatja be sokak szívébe magát. Egy pár perces jelenet elejéig feltűnik a rendező páros kedvenc színésze is, John Goodman, aki szokásos nagypofájú, utálatos karaktert hoz, de egyszerűen zseniális. Mondhatnám a maga kis 5 percével lopja a show-t.
Összegzés: A Nem vénnek való vidék óta ez a legjobb Coen film. Fantasztikus melankólikus hangulattal, szerethető és egyben szánni való karakterekkel. A zene kiváló (annak, aki szereti a folkot), a színészek visszafogott játéka bizonyítja, hogy itt a kevesebb, több. A többi (forgatókönyv, párbeszédek, történet-színész vezetés, operatőri munka) pedig Coenesen tökéletes.
Értékelés: 9/10
