Blue Jasmine

2013

Mégis mit lehet írni már egy Woody Allen filmről? A majd 80 éves író-rendező zseni, minden évben kihoz egy filmet. Lassan rendszerint az egy sima, egy fordított menetrendben. 2011-ben az Éjfélkor Párizsban egy igazi varázs volt, aztán a Rómából szeretettel már csak langyoska, most a Blue Jasmine ismét inkább a kirakatba tehető alkotás lett, de azért csak tipikusan Woodys.

Együtt zuhanni

A rendező, 2000-es évekbeli európai körútja után, most ismét New Yorkot vette filmje történetének helyszínéül. Itt él Jasmine (Cate Blanchett) és gazdag, kicsapongó, szélhámos férje Hal (Alec Baldwin).  Miután tönkremegy a házassága a nőnek, beköltözik testvére San Franciscoi középosztálybeli lakásába.  Jasmine labilis idegállapota, nem tud együttműködni kifinomult úri viselkedésével, valamint húga, alsóbb osztálybeli magatartása, és beteges vonzódása a lúzer férfiakhoz, szintén rengeteg konfliktust szül. De a legfontosabb, hogy miként boldogul egy eltartott, szakma nélküli nő, amikor mindenét elveszíti.  Nyilván igazi poénforrás lehetne, a gazdag sznob nővér kontra szegény, önsanyargató húg viszonya, azonban Allen ennél jóval markánsabb filmes, semmint, hogy ennél leragadjon. Már csak azért sem, mert egyszerűen a húg gazdasági helyzete, lakása, nem teljesen egy elszegényedett képet ad vissza.  Woody nem csak helyszínben tért vissza a múltba, hanem karakter ügyileg is. Ezúttal a Penelope Cruz, Scarlett Johansson, Rachel McAdams, bombák után, újabb negyvenes női karaktert álmodott a vászonra. Nem is akárhogy. Jó eséllyel, Cate Blanchett Oscart érő alakítást nyújt, az idegileg széthullott, gyógyszerfüggő arisztokrata nő szerepében. Folyamatosan utálatos, és rossz döntéseket hoz, mégsem valahogy a javulásáért szurkolunk, ennél is meglepőbb, hogy mennyi drámát mert becsempészni Woody.

 Nyilván sok évtizedes filmtermelés után a matuzsálemi korú rendezőre könnyen rá lehet fogni, hogy "megöregedett, elfáradt" azonban szarkasztikus humora, párkapcsolati problémákkal kapcsolatos meglátásai még ma is vágnak, mint a legélesebb borotva. Továbbá mert kicsit társadalmi problémákat és életbölcseleteket is megfogalmazni, ami csal tovább emeli a mű értékét.  A film ott bicsaklik meg, hogy szerintem Woody nem teljesen volt tisztában azzal, hogy merre indítsa el a nőt az új életben. Kicsit beledobálta mindenbe, ami lehet tudatos rendezői koncepcióra utal, valahogy mégsem sikerült súlyosan kidomborítani semelyik irányba történő karakterváltozást. De higgyük el neki, hogy ezzel az elveszettséget akarja szimbolizálni. Az azonban nehezen kimagyarázható, hogy mennyi "véletlen" esetlegesség történik a filmben, gondolok itt Ford Fairlane (Augie) bejelentkezésére, hogy tönkre csesszen mindent.  Mindenki tudja, hogy a legenda filmjeiben akármilyen szerepet betölteni is nagy megtiszteltetés. Igaz, Blanchett mellett senki nem tud igazán érvényesülni, de Baldwin hozza a tőle megszokott sármos, szoknyavadász karaktert.  Sally Hawkins remekel a kispolgár húg szerepében, és Bobby Cannavale is élettel és szenvedéllyel tölti meg a butácska Chili karakterét.

Összegzés: Összességében Woody ezúttal ismét egy jobb, emlékezetesebb filmet készített. Noha bizonyára van még a fiókjában pár rég elfeledett történet, de ezúttal nem mondom azt, hogy pihennie kellene, mert most jól sikerült az idei adag, bár csodákat nem kell várni a maestrotól.  Blanchett alakítása pedig magasan az egyik legjobb női alakítás az évben.

Értékelés: 7/10