Izomagyak
Pain & Gain
2013
Mindig eszembe jut az, amikor az egyik mozi Pain és Gain-nek fordította házilag a filmet, noha aki minimálisan is az angol nyelv tudását nyögi, érti, hogy itt nem erről van szó. A lényegen viszont ez nem változtat: Bay megcsinálta a karrierje egyik legjobb filmjét.
Ki hitte volna?
Bezony. Az az Öböl Misi, aki nagyjából 10 éve csak a csulának van kitéve. Mondjuk nem sajnáljuk. Ő is azt az elvet vallja, hogy a stúdiófilmekkel lehet pénzt keresni, a kis költségvetésűekkel meg elismerést,úgyhogy ez vele jár. Hát most megkapja. Az Izomagyak ugyanis a legizgalmasabb filmje a Bad Boysok és a Szikla óta. Félve ültem neki pedig. 130 perc Rock-kal meg Bay-jel? Aztán eltelt az első félóra, meg a második és a sokadik és azt éreztem, hogy ez veszettül szórakoztató. Izmok, Miami napsütés, kemény zene, nagy mondások, ostobaság és elképesztő feelgood érzés. A legjobb a Pain és Gainben, hogy képes önmagán röhögni. A 90-es években járunk, amikor is három személyi edző, kondis - Daniel, Adrian és Paul – elkezdik amerikai álmot és az önmegvalósítást hajkurászni. Persze ki más, ha nem három alacsony intelligenciával rendelkező? Már ez a felütés maga a merő ostobaság és egyben zsenialitás is. A három izomagyúnk „agya” Daniel elhatározza, hogy az egyik gazdag zsidó kuncsaftját elrabolják és zsarolni fogják, majd dől a lé, és egy szinttel fentebb jut az életük. A másik két kondiban verbuvált barátja pedig asszisztál ehhez a hülyeséghez. Én nem tudom, mindenért elnézést kérek, amit az utóbbi években Bay ízléséről fröcsögtem. Ilyen giccses, klisés baromságot így leszállítani nem akármi, márpedig Mihályunk leszállította. Mit leszállította? Odavágta mindenki elé. A karakterek zseniálisak, noha nem vígjátékként készült elsődlegesen, mégis az idei évben simán állja a versenyt Családi üzelmekkel és a többivel. Daniel, Paul, és Adrian már már Coenesen balfékek és karikatúrái a testépítőknek. Ami az ő kis pöttöm agyukba beférkőzik az úgy van. Nincs terv, nincs jövőkép, nincs alternatív stratégia, pedig szükség lenne rá, mert a szar a nyakukba folyt, azáltal, hogy az elraboltjuk megszökik. Mark Whalbergék briliánsan hozzák az ostobát és mindenféle manír nélküli buta amerikai kondipatkányt. Főleg Markynak nagyon megy ez a buta nézésű, kissé együgyü bamba színjátszás. A forgatókönyv, a dialógusok ütnek, nincs üresjárat, folyamatosan jönnek a poénok, az eszeveszett hülyeség, a nagy dumák, fordulatok és az akció. A vágások, operatőri munka egyszerűen lehengerlő. Ebben soha egy Bay film sem kellett, hogy szégyent valljon. A közelik, nagy totálok, videóklippes vágások, színezések mind igazi vizuális csúcsművek. A zene a film hangulatához mérten egyszerű, de nagyszerű. Egyedül azt sajnáltam a filmben, hogy a játékidő nagyjából felétől újra meg kell néznünk egy lezárást, és ez nem tesz jót annyira a lendületnek, de ezt kompenzálja az az önirónia ami mind a 130 percben süt a filmről.
Összegzés: Olyan ez a film, mint amikor egy igazán buta emberrel beszélgetsz. Csak dől belőle a hülyeség, csak dől, de arra leszel figyelmes, hogy valahol mélyen a sok baromság között mégis van egy – két fontos, elrejtett mondat. Tömény hülyeség, önirónia és minden létező giccs egyben, de mégis baromira szórakoztatóan. Az ízléstelenség sosem volt még ilyen ízléses.
Értékelés: 8/10
