Foxcatcher

2014

Úgy látom Bennett Miller is szándékául tűzte ki, hogy nem a könnyebb utat választja a filmkészítésben. A teljesen vállalható, ám nem túl mély Moneyball után most megint olyan filmet pakolt le, amire sokáig fogunk emlékezni.

Megbirkózni a feladattal

Bár kissé aggodalomra adott okot, hogy 2013 vége helyett, csúszott a film egy csomót, de tavaly tavasszal már a Cannes-i fesztiválra eljutott és a kritikusok áradoztak a filmről, így ezúttal talán tényleg csupán arról volt szó, hogy Millerék még finomítottak a vágáson. No, meg kicsit húzták az agyam, hiszen rég óta ez az általam egyik legjobban várt film. A 80-as évek végét írjuk. Mark Schultz (Channing Tatum) testvérével Dave-vel (Mark Ruffalo) edz, hogy kijusson a világbajnokságra, majd a 88-as Olimpiára is. Az első jelenetek után nem volt semmiféle illúzióm: Noha, sportfilmet fogok látni, nem a klasszikus megvalósításban. És valóban. Az első 10 percben alig akad beszéd. A kissé suta járású Mark összekapaszkodik Dave-vel, kicsit gyakorolnak, aztán egyszer csak eldurvul a játék a két tesó között. Közben nem szólnak egymáshoz. Azonnal kidívik, hogy miféle kapcsolat van a köztük.

Az elidegenedett, elállatiasodott kapcsolathoz Rob Simonsen fájdalmas hegedű alapú zenéi asszisztálnak, de a képi világ sem ad sok feloldozást, szürkés, fakó színeivel. Marknak egyik este telefonhívása van. Egy bizonyos John Du Pont (Steve Carell) szeretne találkozni vele birtokán, hogy a birkózásról beszélgessenek. A fiú végül vesztenivaló híján elutazik. John, birtokán birkózókat edz, saját maga által berendezett edzőkomplexumában. Felajánl a fiúnak évi 25 ezer dollárt, ha nála edz és Foxcatcher csapat színében fog indulni a bajnokságon. Mark vonakodik, de ugyan belemegy, ám fivérét Davet nem tudja rávenni a költözésre.

Mark és John között hamar különös kapcsolat alakul ki. Bár, direkt semmi nincs kimondva a filmben, a két férfi sorsa hasonló. Mark kissé önbizalom híján lévő, a testvére árnyékából kilépni képtelen személyiség, még John egy neves család sarja, akit anyja folyamatosan korlátok közé szorít. Hamar kiderül, hogy itt nem csak a sportról van szó, hanem az egyénről. Főleg, ha Johnról van szó, a férfi ugyanis teljesen kiszámíthatatlan, különc és önimádó. Ha épp olyanja van fegyverrel a kezében sétálva ad edzési tanácsokat, máskor lazán felszív egy kis kokaint mindenki előtt, vagy felpofozza azt, aki engedetlen. Nem szereti ha Mr. Du Pontnak hívják, vagy Uramnak. Ő a lazán „Hívj Sasnak, vagy Arany Sasnak, ha jobban tetszik”-et szereti.

Ha maga a jelleme nem lenne eléggé riasztó, akkor még ehhez jön Steve Carell félelmetes alakítása, amiről nem lehet nem szuperlatívuszokban beszélni. Én nem tudom ezt honnan húzta elő, ez az eddig jobbára ócska vígjátékokban börleszkedő hapsi, de amit itt leművel, az mondhatni a tavalyi év legjobb alakítása. Testileg nagyon meg lett öregítve. Úgy jár, mint akinek csípőprotézise van. Kapott egy hatalmas műorrot. Nyakát folyamatosan gőgösen felfelé tartja, és úgy szuszog, mint aki állandóan levegőért kapkod. Mimikája és beszédstílusa, hangja is jelentősen el lett torzítva. Én mondom, egy gyengébb évben kérdés nélkül vinné az Oscart, bár persze még így is van esélye idén. Channing Tatum sem úszta meg a maszkírozást. Ő arccsont protézist kapott, amivel egy ősemberre hasonlít, és az ő alakítása is természetes és szuggesztív. Őszintén: Ki gondolta volna, hogy ez a két férfi alakítja talán a legnagyobbat 2014-ben. Az ő ellenpólusuk Mark Ruffalo, aki szintén zseniális. Nála nincsenek igazi nagy difik, ő inkább a „yoda”-s tanítómester szerepében tündököl.

Mint, írtam fentebb, hamar kiderült, hogy magunk mögött hagyjuk a sportfilmek szokásos panelját. Miller ott csavart egyet a történeten, hogy bár drámát látunk, szinte folyton lépteti a csúcspontokat. Nem igazán tököl az idő felvázolásával sem. Csak a szereplők kinézetén látjuk, hogy megint eltelt egy csomó idő. A másik, ami zseniális, hogy, bár nincs kimondva, de Mark és később Dave is, azzal, hogy Du Pontnak aláírta a szerződését, lényegében kapott egy főnököt. John pedig olykor visszaél ezzel, hogy az esetlen testi alkatát valahogy kompenzálja. Nehezen megfogható ugyanakkor a viszonyuk. Nem pontosan lehet tudni, hogy éppen ki milyen kapcsolatot ápol a másikkal. Eközben a feszültség, a kiszámíthatatlanság egy pillanatra nem szűnik meg. Nem egy túl vidám és lélekemelő film. Sőt, a szürke képi világnak és a zenének hála, olykor még kényelmetlen is nézni. Tökéletesen érthető, miért írták többen, hogy nem egy Oscar kompatibilis film. Mondjuk ettől független meglepne, ha a jelölés elmaradna.

Összegzés: Rejtett buktatókat ez a film, de Bennett Miller gyakorlatilag mindet kikerülte. Szinte meg sem lehet mondani, hogy egy Hollywood-i produkciót látunk, olyan minimalistán szerzői filmes. Ráadásul egy percre nem válik negédessé, pátoszossá. Bivaly erős rendezés, fantasztikus színészi teljesítmény. Első rangú színész és történetvezetés. Ezt hívják mestermunkának.

Értékelés: 9/10