A Pankrátor

The Wrestler
2008

Klasszikus sorozatunk második részében egy nem túl régi, de annál hatásosabb filmet veszünk górcső alá, ez pedig nem más, mint Darren Aronofsky (Rekviem egy álomért, Forrás, Fekete Hattyú) 2008-as mesterműve, a A pankrátort.

A Kos
Amikor már azt hittük Aronofsky a Rekviem után nem tudja a fokozni a hangulatot, akkor jött a A pankrátor, és hát... Ha nem is sokkolóbb de mindenképpen egy olyan filmet tett le az asztalra, ami garantáltan megint leköti az agyunkat néhány órára. Randy Robinson (Mickey Rourke) a 80-as években az amerikai pankráció egyik ikonja volt, sok sok fiatal példaképe, amolyan közkedvelt harcos személyiség, aki képes volt és legyőzte Ayatollah-ot, a kor másik legendás pankrátorát. Húsz év elteltével, Randy "Ram" egy igazi lecsúszott alak lett, aki sokszor a lakbért sem tudja kifizetni, csöves lebujokban haknizik, és - bár jó erőben van még - eljárt felette az idő. Egy új generáció nőtt fel, új szabályokkal, új igényekkel. Amolyan Die Hardosan idézve: "Ram egy felhúzós óra lett a digitális korban". Persze az új pankrátor csillagok tisztelik, még mindig felnéznek rá, és a közönség is megőrül érte, a legnagyobb baj, hogy Randy képtelen már bármilyen normális emberi kommunikációra, kapcsolat létesítésére. Lányával évek óta nem beszélt. Gyakorlatilag mindenféle szteroiddal tartja magát karban, hogy hódolhasson szenvedélyének és megkaphassa az adrenalint, az extázist a harctól, amiben az életét éli évtizedek óta. Aztán amikor váratlanul szívrohama lesz, fel kell hagynia eddigi tevékenységével. Randy elkezdi keresni az élet nyújtotta új lehetőségeket: Felveszi a lányával a kapcsolatot, és a szerelem is rátalál egy kétes életű bártáncos lány (Marisa Tomei) személyében. Hamar rá kell jönnie azonban pankrátorunknak, hogy túl sok idő telt el már ahhoz, hogy az életét normális kerékvágásba juttassa, és a harc, ami eddig éltette, túlságosan eggyé vált vele.

Átcsengések, sokkhatás, és a többi Aronofsky
Arronfsky a Rekviem egy álomért-ja után hasonló témához nyúlt, még ha elsőre picit hihetetlenül is hat. A drog helyett a függőség itt a bunyó lett, de valójában rengeteg átfedés van a 2 film között. Pl. itt is megtört lelkű embert látunk a vásznon, akivel a  maga módján együtt is tudunk érezni, de a döntés ugyanúgy Randy kezében is ott van, mint a fent említett drogos szereplőinknek. A rendező ismét nem félt, attól, hogy ne egy halivúdi tündérmese legyen, így a legnagyobb "örömmel" kínozza hősünket, mind morálisan, mind fizikailag. Amikor megkapja Randy is a lehetőséget, hogy egész életet élhessen, ugyanúgy elveszi tőle, mint az említett filmben. A filmnyelve egyébként sokkal letisztultabb, mint a rendező eddigi filmjeiben. Nincsenek kapkodó, vágások, ellenben megjelent a dokumentarista felvételi mód, a flashback. A zenét ismét Clint Mansell szerezte, viszont ezúttal, semmi maradandót nem alkotott. Csendben háttérben meghúzódik, miközben a 80-as évekbeli rock n' roll leszakítja a fejünket. A film különben le sem tagadhatja, hogy ki rendezte, hiszen a Rekviemhez hasonlóan, itt is remekül csúcsosodik ki a film izgalmi faktora, a sokkhatás bizonyos jelenetekben szintén megvan (kapcsos harc) és az erotika is kendőzetlenül köszön vissza a vásznon, illetve természetesen a függőség is. A színészi játék kifogástalan. Mickey Rourke egyszerűen fantasztikus. Valószínűleg érezte, hogy ő is ugyanúgy megkapta a lehetőséget a visszatérésre, mint az ő által alakított Ram. Arcába hulló szőke fürjei közül csak úgy dörmög, a nézésében benne van az élet, de szétvágott, heges arcában már egy másik letűnt kor köszön vissza, noha még az 50-et sem valószínű, hogy betöltötte. Ellenkező pólusként üdítő látvány (férfi szemnek pláne) a gyakorlatilag félmeztelen Marisa Tomei. Az ő alakítása annyira nem meggyőző, de voltaképp jól hozza az aggódó,  önmagával viaskodó, határozott nőt. Aranyos ez a "szépség és a szörny" jelenség. Ram, lánya Stephanie (Evan Rachel Wood) keveset szerepel, viszont akkor igazi energiabomba. Az apja iránt érzett gyűlölet minden pillantásában benne van, de egyszer-egyszer jó látni, ahogy ellágyul. Ennek ellenére én azt  érzem, hogy a karakterek irányítása ezúttal nem sikerült túl jól. A Rekviemben játszi könnyedséggel irányít 4 főszereplőt a rendező, a vásznon, itt viszont a dráma nem ütközik ki kellően, ott van, de nem igazán érezzük át. Meg kell hagyni, hogy a film csigalassúsággal halad. A közepén pedig rendesen leül.

Összegzés: Van néhány alapvető gyenge pontja a filmnek, de ettől függetlenül egy igazi klasszikus. Remek karakterdráma, sokkoló, izgalmas alkotás, remek  főszereplővel és korrekt mellékszereplőkkel. Bár még 2008-at írunk a film megjelenésekor, már tudtuk, hogy Arronofsky nem fog tündérmesét rendezni, viszont nem is sejtettük, hogy csak felvezetés egy még inkább csúcsra járatott thrillernek (A fekete hattyú). De ez már egy másik kritika tárgyát fogja képezni.

Értékelés: 8,5/10