[Klasszikus Film] A komédia királya
2020. október 15. írta: thedirector

[Klasszikus Film] A komédia királya

A komédia királya

The King of Comedy

1982

Egy éve mutatták be a világot kollektíven megdöbbentő és vitára késztető Jokert a mozik, és 38 éve a legnagyobb ihletadóját, A komédia királyát az isteni Martin Scorsese rendezésében. Nagyon rég láttam ezt a filmet, és még most is megdöbbenek rajta, hogy hm...mennyire furcsa film ez a direktortól (még ha, nem is ez az egyetlen fura orvosi ló az életművében).

koc2.jpg

Rupert Pupkin (Robert De Niro) 30-as éveiben járó ígéretesnek tűnő komikus, de sehol nem kapott még igazi lehetőséget bizonyítani. Jerry Langford (Jerry Lewis) talk showjának bűvöletében éli mindennapjait. Egyik fellépés után szó szerint rátapad a hírességre, aki csak, hogy eltűnjön a szemre is kettyós, sokat dumáló rajongó megígéri, hogy felhívhatja és megnézni élesben, mit tud Rupert. A férfi  ezen fellelkesedve őrületes  zaklatást indít az ország #1 tévése irányában. Pupkin azonban azzal nem számol, hogy minél erőteljesebb a nyomás, minél közelebb a rivaldafény és siker, annál nagyobb lehet a zakó a végén. A szó minden értelmében.

koc1.jpg

Az utolsó mondatokból már lejöhet mennyire klasszikus Scorsese-i az egész alapvetése, noha a film kilóg a mester többi munkája közül. Először is az elmúlt évek sok szuper drámája után (csak, hogy a Taxisofőrt és a Dühöngő bikát említsük) most belekóstol a hangulatilag könnyedebb világba is. Sokan tévesen vígjátéknak bélyegzik meg a filmet (és van benne humor legyünk őszinték), de A komédia királya nem vígjáték és főleg nem egy vicces film. Egy ízig-vérig szatíra, médiakritika. Amolyan társa Lumet Hálózatának.

koc3.jpg

Amikor azt mondom, hogy "könnyedebb" véletlenül sem könnyebb filmnek gondolom, mint a drámájit Marinnak. Ellenkezőleg, roppant taszító és szánnivaló Rupert, akit De Niro olyan erővel színészkedik el, hogy húúú gyerekek. Sok remek és szuper férfi alakítást láttam már életemben, de ez a faszi most nagyjából eltűntette előlem De Nirot és csak Rupert Pupkint láttam. Azt a megszállott, kattant, piperkőc  és nem kicsit creepy fanboyst, akiről előzetesen semmit nem tudni, de mégis olyan érzése van az embernek, mintha ezer éve ismerné. Tovább nehezíti a film befogadhatóságát, hogy Scorsese és írója Paul D. Zimmerman játszik a képzelettel és a valósággal. Nem mindig tudjuk, hogy a komédiás épp ábrándozik vagy pedig valójában megtörténik vele az adott esemény. 

koc4.jpg

Szerencsére nem tolakodóan kapjuk meg a film fő tanulságát is:  Lehetsz bármennyire ügyes, tehetséges, akár olyannyira is, mint a szuperhíres emberek, ha nem vagy olyan közel a tűzhöz, ha nicsenek meg a kapcsolataid, lehet semmire sem viszed. Igazságtalan? Naná. Igaz? Abszolút. Ráadásul eléggé sűrűn kerülünk kényelmetlen helyzetbe, mert Rupert abszolút jogosan viselkedik úgy, ahogy még ha morálisan bőven megkérdőjelezhető egy 15 percre elég hírnévért.

Összegzés: Sajnos nagyon kevesen ismerik ezt a remekművet, pedig az bebizonyosodott a 38 év alatt, hogy jottányit sem ér kevesebbet a mondanivalója, mint majd 4 évtizede. Sőt! Jerry Lewis és Diahnne Abbott (aki szintén pszichopata tüneteket produkáló társa Rupertnek) gyakorlatilag eltűnnek a vászonról De Niro elementáris erejű alakítása mellett, ami nyilván nem túl jó, de a Scorsese mércével mért kb 100 perces filmidő úgy elszalad, mint a sicc, és utána megint ott maradunk egy jó adag gondolattal és tanulsággal, hogy néha igen is szar világban élünk, vagy rosszkor születtünk meg. Klasszikus!

8.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://filmertek.blog.hu/api/trackback/id/tr6816240210

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.