A szoba

Room

2015

Emma Donoghue 2010-ben megjelent azonos című regénye éveken át képezte érdeklődés tárgyát a filmesek körében. Végül egy megható levéllel a Frank című film alkotója, Lenny Abrahamson győzte meg arról Emma-t, hogy az ő kezében arannyá fog válni a történet. Így is történt.

A szoba a világom

Abrahamson ugyanis olyan lélegzetelállító módon kavarta össze a pszicho thrillert a drámával, hogy egészen biztosan nem fogsz tudni felállni a moziszékből. Joy-t (Brie Larson) 17 évesen elrabolja egy férfi és éveken át fogva tartja. Hol szexuális eszközként használva, hol csak beszélgetőpartnerként. Az előbbi esetből született egy fia, Jack (Jacob Tremblay). A kisfiúnak anya azt hazudja, hogy a pár négyzetméteres szoba az egész világ. Amikor azonban öt éves lesz a gyermek, Joy tudja, hogy sokáig nem hazudhat a fiúnak , ahogy azt is, hogy nem fogják együtt túlélni a szobában, még ha a kisfiú volt az, aki értelmet adott Joy életének, hisz muszáj kitartania, amíg a fia ott van. Aztán egyik nap kétségbeesett lépésre szánja el magát, hogy kijussanak a börtönükből.

Bár a sztori is ismert és az előzetes is árulkodó, az olvasson tovább, akit nem zavarnak a történet későbbi fázisai:

A film első egy órája brutálisan nehéz feladat filmes szempontból. Egyrészt az egész a szobában játszódik, aminek a történéseit mondanom sem kell milyen borzasztó nehéz feladat vizuálisan, izgalmasan, meghatón tálalni. Egy 10 nm2-es szobát izgalmasan bemutatni, ami ráadásul thriller-dráma műfaj határmezsgyéjén tanyázik....A rendező mégis remekül oldotta meg. Hála a fantasztikusan kidolgozott forgatókönyvnek, csak úgy suhannak a percek. A sztori pedig elvileg végig Jack szemszögéből kell(enne) látszódjon. Egy percig nem kérdés, hisz jó előre lehet tudni már, hogy ki fognak szabadulni fogvatartottjaink a börtönükből. Hála Istennek az író (Emma Donoghue volt a forgatókönyv író is) nem csinált úgy, hogy erre az egy eseményre húzta fel az egész sztorit. Nem akar egy akció, thrillert forgatni a filmből. Gyorsan fél távnál meg is teszi ezt a lépést. Szerencsére sokkal jobban érdekelték az emberi lelkek és sorsok.

Ennél pedig jobban semmi nem tudná közelebb hozni a nézőt anya és fia éveken át tartó majd éveken át folytatódó vívódásához. Közben felteszi azokat a kényelmetlen kérdéseket, amikre mi is gondolunk. Vajon képes lehet-e egész életet élni egy gyermek, aki semmit nem tud a világról és lehet sosem fog? Lehet-e szeretni egy - feltehetőleg - erőszakból született gyermeket, aki ráadásul félig egy szörnyetegtől van (az a jelenet, amikor a nagypapa nem tud ránézni a gyerekre az elmúlt tíz év legzaklatottabb fél perces jelenete)? Vajon ennyi fogvatartott idő után vissza lehet-e illeszkedni a társadalomba? Normális életet lehet-e élni?

Az utóbbira épül a film második órája, és talán itt egy picit veszít a feszültségéből, ugyanakkor a családi dráma és a lelki, pszichikai rész sokkal jobban előtérbe van tolva. Brie Larson akkorát alakít, mint a ház. Ha nem ő kapja az Oscart (de 100%, hogy ő fogja), akkor mindenki csukott szemmel nézte A szobát. Az ő sikere az, hogy nem kell külön megmagyarázni a filmben semmit. Ránézel az arcára, és azonnal tudod, hogy mit élt át ez az ember. Igazi többrétegű karakter. Ahogy Jacob Tremblay is simán az év felfedezettje gyerekfronton. Ő a film pozitív "eleme", hisz a gyermeki rádöbbenés a világra, gyakorlatilag a második megszületése miatt a film nem egy hitehagyott alkotás. Az meg külön siker, hogy annyira természetes módon működik a kapcsolat anya és fia között, hogy egy másodpercig nem merül fel, hogy két idegen színészt látok.

Összegzés: Bár a film témája szomorú, A szoba mégis egy életigenlő, csodás alkotás. Természetes módon, nem szájba rágva mutatja meg a poklot és a kiutat. Azt, hogy egy anya akkor is anya, ha épp a remény a normális életre, a zéróhoz közelít. Egy gyermek pedig akkor is képes gyermeki szívvel "látni", ha számára az egész világ tíz négyzetméter.

Értékelés: 9/10