Egyenesen Comptonból
Staright Outta Compton
2015
Kevés annyira megköpködött lépés volt tavaly a hazai forgalmazók részéről, mint az, hogy nem hozták be az odakint óriási (értsd: tényleg baromi sok pénzt hozó) sikert elkönyvelő Staright Outta Compton című F.Gary Gray alkotást.
Niggaz
Pedig ha szívünkre tesszük a kezünket, mi nem tudjuk ezt talán annyira átérezni. Vagy jobban mondva ez nem annyira univerzális üzenettel rendelkező film. A rendező mondjuk mindent megtett annak érdekében, hogy az legyen, de erről később. Vállalom a köveket, de én szerintem is ez a film meglehetősen kockázatos vállalkozás lett volna nálunk moziban. Mondjuk talán párt art filmszínház lehetett volna bevállalósabb. A lényeg, hogy most itt van, megnéztem és akár el is ájulhattam volna, mégsem kell az állam a padlóról keresgélnem.
Kezdjük az önvallomásokkal: Erről a formációról nem tudok sokat. Persze Dr.Dre zenéit és Ice Cube-ot is ismerem, ahogy a filmben feltűnő egyéb egykoron és ma is híres szereplőt. A másik önvallomásom pedig, hogy mi sem állhatna távolabb a zenei ízlésemtől, mint a hiphop. Na ezek fényében mégsem érzem, hogy különösebb hátrányból indulnék, mert egy film célja akkor is az, hogy szórakoztasson és/vagy gondolkoztasson el. Adjon valami olyat, amit el tudok raktározni, amire emlékezni tudok, legyen az egy jó karakter, gondolat, tanulság, zene bármi. Maximum néhány utalás nem fog átjönni. F.Gary Gray filmjének első bő egy órája maga az esszenciális mestermű.
Az első felvonásban kapásból egy olyan akciójelenetet és miliőt kapunk, hogy azt mondtam, ennyire nem sok film szakította le az arcom mostanában. Ahogy ezek a srácok (nevesítve: Ice Cube, Dr.Dre, Eazy-E, Dj Yella, Mc.Ren, The D.O.C) egymásra találnak, ahogy átélik nap mint nap a rendőri túlkapásokat, mert feketék. Ma is egy nagyon élő problémára reflektál az USA-ban. A Fuck The Police című számuk megírása, az ötlet születése, az előadásmódja és a bátorsága, ahogy a figyelmeztetések ellenére is előadják, egyszerűen kurva jó. Nem iskolás módon megyünk végig az általában ilyenkor nehezen elinduló úton, és abszolút minden mozzanata, drámaisága filmre kívánkozik. A film nézése közben pedig tényleg egy csomó film/játék idéződik meg előttem (Veszélyes elemek, Fekete vidék, hogy a GTA San Andreas-t már ne is említsem), amikre közvetlen hatást gyakoroltak a fiúk.
A második egy órában pedig Gray sosem látott sikerességgel rombolja le az első félidő hibátlan felütését. Nem akar már a srácok lelkiségéről beszélni. Nem akar a rendőri vegzálásról, a feltörésről. Még a felbomlás is összecsapott. A laza gengszterimázst és az egy nép(népcsoport) hangját felvállaló tökös, rocksztári életmódot folytató arcok elkezdenek visszamelékezni, hogy „régen milyen jók voltunk” plusz a játékidő zöme is a tipikus magasról nagyot lehet esni elvet tölti ki. Na meg a száraz és unalmas szerződések körülötti mizériát. Az egyetlen igazi erő ebben a bő háromnegyed órában Suge Knight karaktere, akit a való életben is minden bizonnyal bárki felpofozna. Ingyen is. Paul Giamatti pedig jó, ha figyel, mert fél év alatt a második köcsög karaktert alakítja, egy híres zenész mellett. Nehogy belesüppedjen a tehetsége ezekbe az uncsi, elcsépelt karakterekbe.
Valamint itt vettem el észre, hogy egyre önsimogatóbbá válik a film. Egyre többször jön elő, hogy Dre és Cube milyen jófej figurák és mennyi minden köszönhető nekik. Sőt. Ez annak tudatában még inkább szomorú, hogy ők (is) a film producerei. A zenék és a színészek természetesen tökéletesek és van egy rakás nagyon jól rendezett, feszültséggel teli jelenete is.
Összegzés: Bár szomorú vagyok a film második fele miatt kicsit, mert sokkal, de sokkal több lett volna a kevesebb. Akár egy igazi zenei mérföldkő is lehetett volna az Egyenesen Comptonból, így viszont csak egy jó zenetörténelmi óra. Mondjuk már az is nagy dolog nálam, hogy elérte a film, hogy a stáblista után letoltam egy Fuck The Police-t.
Értékelés: 8/10
