Amy

2015

A 2010-es évek számomra legfeledhetetlenebb dokumentumfilmjét elkészítő Asif Kapadia ezúttal is egy érdekes, ellentmondásos és szuper tehetséges ember életét vette górcső alá. Az Amy sok hasonlóságot mutat a Senna-val, ugyanakkor, hogy az élmény mégsem lett olyan, mint volt, az nem rajta múlt.

Min múlott?

Azért sem lett olyan az Amy mint a Senna, mert ez a film sokkal szomorúbb. Na, nem mintha össze lehetne mérni két híres ember halálát és annak körülményeit. Nyilván felesleges is hasonlítgatni. Egyikük halála sem volt eleinte megírva, mégis a Sennaval ellentétben, ebben a filmben már az első fél óra után lehet látni az elkerülhetetlent. Onnantól, hogy Amy Winehouse híres lett. Kapadia filmje nem tesz többet, mint a 13 éves kislány első sikereitől, a végkifejletig, azaz a sajnálatos halálig bekövetkező időszakot mutatja meg, mintegy két órában.

A többi dokumentumfilmmel ellentétben nincsenek interjúk felvéve, és bevágások, csak archív anyagok, és telefonbeszélgetések. Emiatt olyan érzése van az embernek, mintha egy családi videót és youtube koncert anyagokat időrendbe pakolászta volna valaki és feliratozta volna. Egy fajta személyesebb megközelítés ez. Számomra Amy sosem volt kedvelhető, szerethető híresség meg pláne nem. Azt azonban a film tökéletesen bemutatja, hogy nem csak fekete és fehér minden, mert bizony rengeteg olyan ok és okozati elem van felsorolva, ami után jól lerí, hogy ez a lány kifejezetten törékeny volt, és minden nagyszájú, romboló megnyilvánulása magában rejti a fájdalmait. Számos olyan pillanata van a filmnek, amikor azt mondod, hogy "na, itt most nem így kellett volna" vagy "mi van ha mást választ". Csomó sorsfordító jelenet van, és a döntések után minden csak rosszabb lett az énekesnő számára, emiatt pedig kifejezetten kényelmetlen néznivaló az Amy. Kapadia kicsit talán túl is mutat a főszereplőn, és azt akarja mondani, hogy bárki, aki híres és kicsit labilisabb, azt könnyen kihasználják, és manipulálják, aminek a vége tragikus (is lehet).

Pocsék érzés látni, ahogy egy olyan lányt megmérgez, és tönkretesz a média, a felhajtás és a sok lóvé, aki még 6 Grammy díj után is azt mondja a backstageben "ez így szar drogok nélkül" és inkább egy füstös kis kocsmában énekelne 100 embernek, mint 40ezernek. Nem akarom mentegetni, mert igazi sorsrontó egyed volt, és igazából a film sem szépelgő és felmentő, de nem pusztán egy tehetségét elfecsérlő, önpusztító híresség volt, mert a filmből kiderül, hogy mennyi manipuláló ember vette körül. Például a tulajdon apja, aki gyermekkorában elhagyta, majd visszatért. Igazi mocsok volt az a rész, amikor a nyaraló lánya nyakára vitte a stábot, aki épp Mitch Winehouse-szal forgatott. Beszédes az is, hogy elzárkózott a film forgatásától az apuka. Vagy az évekig drogokkal élő barátja Blake, aki mindenre rátudta venni.

A végcélt így is látjuk. Pokoli jelenet az is, amikor már nagyon lefogyva, szinte zombiként megy fel a koncertre és nem képes énekelni. Nem is érti, hogy mi van, hol van. A közönség kifújjolja, a zenekara azt sem tudja, mit csináljon. Áll mindenki meredten, és ebbe a pillanatba bele van integrálva, hogy ez a nő nem egy hónappal később halt meg a lakásában, hanem ott, akkor, abban a pillanatban. Tudta a közönség, tudta a zenekar és tudta ő is. Még Asif Kapadiát dicsérjük meg azért is, mert a zenéket pazarul, kiváló dramaturgiai érzékkel illesztette bele a film adott jeleneteibe. Ahogy Antonio Pinto is csodás soundtracket komponált megint, aminek hallgatása közben kicsit meghal mindenki.

Összegzés: Továbbra is távolságtartó vagyok Amy munkásságát és életvitelét illetően. Nem kedveltem meg jobban, de sokkal inkább megértettem, az okokat. Mondják, hogy az élet a legjobb forgatókönyv író, ami lehet így van, de nem mindig a legszebb és legpozitívabb scripteket dolgozza ki. Most pl. a sok apró részlet, egy igen tehetséges emberi életnek vetett véget. De, ha már így alakult, legalább egy igen jó dokumentumfilmes készített, egy méltó alkotást az Amy Winehouse névhez.

Értékelés: 8,5/10