A rendíthetetlen
Unbroken
...és majdnem sikerült. Angelina Jolie úgy egy óráig elhitette velem, hogy vállalható filmet készített. Kár, hogy egy idő után kipukkad a lufi és nem marad más, csak kérdések.
Megtör(tén)ik
Pedig olyan jól indult A rendíthetetlen. Egyből egy légibombázás közepén találjuk magunkat. A repülő legénysége Louis Zamperinivel (Jack O' Connell) a fedélzeten némán, komoran végzi a "munkáját". Perceken át koncentrált, elhivatott fiatal férfiakat látunk. Akarva akaratlanul is ez a csendes, feszült pár perc eszembe juttatta Paul T. Anderson Vérző olajos kezdését, ami minden idők egyik legjobb nyitánya. Aztán megindul a légi csata, és a mindig zseniális Roger Deakins operatőri munkájában gyönyörködhetünk. A rendezés elsőrangú, a vágás feszes,a tárgyak és a helyszín vonzza a szemet, a jelentek tele vannak izgalommal. Aztán szépen elkezdünk flashbackeket kapni. Itt már komolyan kilóg olykor a lóláb. A fiatal 10-en éves Zamperinit olasz származása miatt elkezdték a társai bántalmazni, aki ezek miatt (is) egyre kezelhetetlenebb lesz. Jolie viszont kevésbé foglalkozik azzal a ténnyel, hogy a fiúból, hogy lesz Amerika egyik legjobb futója. A lényeg, hogy az lett és még a berlini olimpián is jó helyezést ért el.
Kissé roskadoztak a jelenetek, és a motivációk felvázolásával sem tököl Jolie. Mindegy, sok időt nem ölel fel az expozíció ezen szakasza. Aztán 1943-ban egy bevetésen találjuk magunkat megint, ahol is Louis-ék balesetet szenvednek és gépükkel az óceánba zuhannak. Számomra a filmnek ez a része működött talán a legjobban. Lehet, csak én vagyok az, aki szereti az ilyen egy térben zajló, minimalista filmnyelvei elemekre épülő, tengeren hánykódós témákat, de nekem ez a félóra csont nélkül mentette a filmet (pedig ez nagy szó!). Aki szereti a Pí életét, vagy a Számkivetettet vagy hasonló alkotásokat, annak be fog jönni.
Louisék másfél hónapig szenvednek a vízen, amikor is a Japán flotta legénysége rájuk lel. Természetesen azonnal hadifogságba kerülnek, ahonnan elindul egy jó hosszú szenvedés és nem csak nekik. Egy óra hossza. Ennyi ideig sikerült Angelina Jolienak elhitetnie velem, hogy végre valami kézzel foghatót alkotott. Sajnos A rendíthetetlen utolsó fele alig szól másról, hogy a hadifoglyokat a japánok kínozzák. Megalázások, bántalmazások, kínzások sora egy órán át. Értjük. Tényleg rendíthetetlen volt Loius. Amikor 50 ember üti a fejét, akkor is ugyanolyan elánnal állja az utolsót, mint az első ütést. Csomó kihagyott ziccer van. Louis Istenhez tett ígéretéből nem látunk semmit. Watanabe tábor parancsnok jelleméből is ki akart valamit hozni, de a szerintem általa szánt szadista görényből, csak egy ripacs lett. Az, hogy mennyire pátoszos az egész utolsó fele, már szinte nem is kell, hogy meglepetést okozzon. Azt azért köszönhetjük, hogy legalább szerelmi szál nincsen a filmben.
Súlyos aránytévesztések és árnyalatlanságok vannak itt kérem szépen. A stábra pedig nem lehet panasz. Az operatőri munka elsőrangú, a zene nem kevésbé. Jack 'O Connell remekel, ahogy mellékszerepben társa, Domnhall Gleeson is és a szadista tiszt Miyavi is. A forgatókönyvet átdolgozó Coenék is próbáltak valamit javítani az alapanyagon. Nem sok sikerrel. Egy két dialógusnál nagyon érződik a rájuk jellemző fanyar, feketehumor, de ez sem ment sokat az utolsó etapon.
Összegzés: Nagyon könnyen lehetett volna egy elegáns, nagy ívű, remek történelmi-kaland eposz, finoman árnyalt drámai elemekkel. Egy Clint Eastwood kezében csont nélkül Oscar alapanyag lehetett volna (és az utóbbi munkája okán, nála sem a mértéktartást kéne kiemelni). Egy óráig úgy, ahogy működik is a történet, de ki kell jelenteni: Angelina Jolie nem először bizonyítja, hogy nem mértéktartó rendező, és az emberre nem tud igazi érzéseket gyakorolni. Csak szélsőségekben tud gondolkozni: Magasztosság vagy céltalan kegyetlenkedés. Ez A rendíthetetlen mércéje.
Összegzés: 6,5/10
