Csillagainkban a hiba

The Fault in Our Stars

2014

A rák filmekben visszatérő alaptéma már elég régóta. Hollywood pár évente mindig ráveti magát egy ilyen felütésű alapanyagra. Most éppen John Green könyvét filmesítették meg.

A hiba nem ott van

A történet rögtön berúgja az ajtót. Nem ígéri az amerikai álmot, sem pedig valami habkönnyű délutáni mesét. Két fiatal 20-as éveit még be sem töltő rákos gyermekről szól. Hazel (Shailene Woodley) egy terápiás beszélgetés alkalmával megismerkedik, a laza, jó kedélyű Augustus-szal(Ansel Elgort), akik rögtön megtalálják a közös hangot, és naná, hogy tetszenek egymásnak. Vajon összejönnek? Vajon lesz meglepő fordulat? Vajon sikerült elkerülni a hatásvadászatot, amit ígérnek az elején?

Viccelsz? Rohadtul nem. Persze szépen befújták lila köddel az egészet, hogy azért ne olyan legyen mint más hasonló betegséget alaptémául vevő alkotás, de amikor eloszlik a köd, azért csak észreveszed, hogy ez bizony egy manipuláló tini film. Jó, persze a poszterre, könyvborítóra pillantva senki nem várta az új Becéző szavakat. Ugyanakkor a filmnek bizony nagy mákja van. Több okból kiindulva is.

Egyfelől a gyermekek problémáját (és itt a lehető legkomolyabbról beszélünk) máshogy kell bemutatni. Nem azokkal a dolgokkal szembesül, mint egy felnőtt. Nem úgy élik meg a halál közelségét, mint aki már a fél életét leélte. Ez persze roppant szomorú dolog. Nekik kapkodósabbá kell tenni az életüket, hiszen alig éltek meg belőle valamit. Ennek okán viszont sok butaságot kell megtenniük, álmaikat kell valóra váltani stb.. Ebben elég penge a film. A film ezen pontján (az álom beteljesítése) például sebészi pontossággal adagolják a poént, a kritikát, a cinizmust és a romantikus felhangokat, ráadásul tök jól mozgat előre minden mindent.

Sikerült viszont csomó mindent elszúrni. Például talán nem kellene ennyire gyereknek nézni a közönséget, hogy 30 percenként flashbackelnek. A szentimentálisabb részeknél kínosan rossz zenei aláfestést kap, és a holland kalandnál be is tetőzik a giccs. Piszok mód előtérbe kerül a hatásvadászat és a végén már ordít a rendezői ízléstelenség és a tanácstalanság. Szinte sosem akar véget érni a film.

Ezt az helyenként felütő ízléstelenséget szerencsére a castingolóknál nem sikerült tetten érni, ugyanis Woodley és Ansel Elgort is parádés alakítást nyújtanak. Előbbi tök természetes, és egy pillanatig nem gondolkoztam el azon, hogy nem hiszem el neki az alakítását. Ansel már árnyaltabb kérdés, neki a laza, jó fej szerepkör jól állt, a szomorú, elveszett jeleneteket viszont nem hittem el egyáltalán. Még emlékezzünk meg mellékszerepekben Laura Dern szívszorító alakításáról és a teljesen kattant Nat Wolffról is.

Összegzés: Alapvetően nem rossz a film, sőt néhol sebészi pontossággal találnak be a könnyfakasztó vagy megmosolyogtató jelenetek. A szereplők nagyon jók, a dialógusok korrektek és működik a film. Viszont a rendező túlbuzgósága és a mértéktartás hiánya rontja erősen az összképet és csak éppen nem csúsztunk bele a tizenkettő, egy tucat kategóriába. 3évvel ezelőtti 50/50-hez például köze nincs minőségi szinten.

Értékelés: 7/10