A nő

Her

2013

Spike Jonze rendező sokoldalúságát mi sem bizonyítja jobban, hogy helyt állt a sztár világ több sarkalatos pontján is és több műfajban is bizonyította tehetségét. Színészként, íróként, producerként, dalszövegíróként, videó klippesként, gördeszkásként, dokumentumfilm rendezőként, operatőrként, kaszkadőr műsor alkotójaként, és most igazán beért nagyjátékfilm rendezőként is.

Uncanny Valley

A nő nagyon leegyszerűsítve nem kisebb feladatra vállalkozik, mint, hogy arra a kérdésre feleljen, hogy mi a szerelem. Természetesen, mint fogalom magyarázat itt sem kap érdemi kifejtést, de érzelmek megragadásában valószínűleg a legjobb a világon. Nagyon sok párkapcsolati filmet láthattunk már. Gyakorlatilag mindent felvonultattak már minden oldalról. Hirtelen egymásba bolondulástól, a váratlan elszakadáson keresztül, az elidegenedés és kapcsolat kihűléséig bezáróan mindent. Ennél is érdekesebb, hogy Jonze főhőse, Theodore (Joaquin Phoenix) egy operációs rendszerbe szeret bele. A film a (nem túl távoli) jövőben játszódik, ahol szereplőnk, idegen emberek helyett ír szerelmesleveleket, szakító üzeneteket. Éppen a válását próbálja feldolgozni. Magányos ember, aki nem igazán tud mit kezdeni az unalmas és sekélyes életével, amikor is egy reklámban felfigyel a szuper intelligens operációs rendszerre, amelynek a MI-je (mesterséges intelligencia), gyakorlatilag tökéletes test nélküli emberként funkcionál. Theodore gyorsan beszerzi, és ahogy elkezd beszélgetni Samantha-val (Scarlett Johansson), egyre közelebb kerülnek egymáshoz.

Páratlan korrajzot ad Jonze ezzel a filmmel. Jelen generációnk is egy ilyen elidegenült, kevés emberi kommunikációra épülő társadalom irányába siet. Ezt a disztópiát mégis a lehető legempatikusabban próbálja ábrázolni, de egyáltalán nem akar ítélkezni, vagy belemenni a társadalmi elidegenedés témájába (noha, néha, amikor felpillant a férfi a telefonjából látjuk, hogy rajta kívül mindenki egyedül lézeng a számítógépével, telefonjával a városban). Az egész film nagyon meleg színekkel operál, nincs képkocka, amiben a piros szín ne tűnne fel vagy ne lennének kedves emberek.  Ezzel megteremt egy szerethető, bársonyos, mégis álomszerű képi világot, amit jól esik nézni. Nincs egyértelműen utálható szereplő, és mivel főleg racionális nők uralják a vásznat (Amy Adams, mint Theodore legjobb nő barátja, Olivia Wilde, aki nyomul a férfira, és az exfeleség szerepében tündöklő Rooney Mara), szóval a hangulat páratlanul kedves. Az igazi "nő" persze hamar Samantha lesz a férfi szemében, aki mindenben idomul tulajdonosához. Nem mondom, hogy nem volt fura ezt a szituációt látni, hiszen hiába próbál meg emberként viselkedni az MI, mégsem ember és ezt tudja Theodore is. Egy jelenetben megpróbálnak a kapcsolatukba bevonni egy nőt, aki Samantha nevében teljesítené a férfi kívánságait, írónk érzi, hogy nem helyes, nem igazi a szituáció és inkább elhajtja a "testet".

A történet finoman megírt, intelligens dialógusokra, jelenetekre épül. A kedvencem (ami egyébként előrevetíti a film tovább részét), amikor Theodorhoz állítják be a rendszer. Ehhez pár kérdést tesznek fel, hogy a lehető legjobb MI-t kaphassa. Amikor kérdezi a gép, hogy milyen a viszonya az édesanyjával, a férfit nyilvánvalóan kínosan érinti a kérdés, azért elkezdi mesélni a kapcsolatot, de a gépet nem érdekli és amikor próbálja kiönteni a lelkét a férfi, a rendszer egyszerűen félbeszakítja, mert elkészült a telepítés és az ő funkciója eddig terjed, nem pedig a gondok megértéséig. A karakter kidolgozása - és itt a párosról beszélek elsősorban - remek. Theodore a szemünk előtt virágzik ki, szabadul fel. Eleinte nagyon feszengős, majd ahogy egyre intimebb a viszonya a lánnyal, úgy kezd eljárni emberek közé, nevet és a tüdőig húzott nadrágjából is kihúzza az ingét. Samantha hangján duruzsoló Scarlett kisasszonnyal csupán annyi volt a baj, hogy tudjuk, hogy ő az. Bár a teste egy másodpercet sem szerepel a filmben (szinkronszínészként azonban bámulatos), a hangját hallva mindenki előtt ott van egész alakjában és emiatt nem tudjuk nem őt magunk elő vizionálni. Talán egy ismeretlen színésznő jobb választás lett volna, mondom annak ellenére, hogy tényleg páratlan a hangjátéka. Phoenix meg ismét egy új oldalát mutatta meg és hát...ő az a színész óriás, akinek ez a feszengős, lúzer szerep is jól áll. 

Jonze tehát az érzést akarja átadni, és ehhez nincs szüksége hús vér alakara. A szerelem nála metaforikus, a jó érzés, a belülről áradó boldogság kinyilatkoztatása a világra, ehhez pedig nem fontos hús-vér alany.  Ezt persze az exnejtől is megkapja Theodore. Nagyon szomorú pillanat a filmnek, mikor közlik vele a nyilvánvalót: Azért szerelmes egy nem létező dologba, mert fél elkötelezni magát, fél belemenni a kihívásokba és a könnyebb utat választja. A film minden pozitív tanítása ellenére mégis keserédes: A szerelem nem időtálló, az érzések mulandók, nem feltétlen pozitív az egyeduralkodás a kapcsolatban és, hogy bizonyos feleknek fel kell nőni a másikhoz. Jelen esetben a férfinek a nőhöz.

Összegzés: Az egyik legfurább szerelmes film, ami nem kisebb feladatra vállalkozott, mint, hogy megmutassa milyen a szerelem. Az igazán őszinte és belülről jövő érzés. Megmutatja milyen csodálatos és fájdalmas dolog. Azt is, hogy mire képes az emberrel pozitív és negatív oldalról is. Noha, tavaly már pár fesztiválon bemutatták a filmet, igazából idén robbant a nagyobb országokban és így az év végi listákon bizonyosan szerepelni fog. Fantasztikus film.

Értékelés: 8,5/10