A nagy Gatsby

The Great Gatsby
2013

F.Scott Fitzgerald minden bizonnyal azon írók közé tartozott, akinek nem minden esetben értékelték kellő tapintattal és megértéssel műveit, még akkor sem, ha korszakos remekmű. Jelen filmünk könyv eredetijének esetében is hasonlót kell írnunk, ugyanis a Gatsby csak a szerző halála után vált sikeressé.

Csillogás, pompa, dubstep
Baz "Giccs" Luhrmann egészen biztosan szerelmes volt ebbe a regénybe,  hiszen aki képes volt ekkora emberfeletti munkát belefektetni egy projektbe, az igazán tudja szeretni a forrást. A nagy Gatsbyvel azonban nem egyszerűen csak "emberfeletti" munkája lehetett,  ha figyelembe vesszük, hogy eddigi filmjei sem rohamtempóban készültek (Moulin Rouge,  Ausztrália), akkor azt hiszem az emberfeletti nem fejezi ki teljesen a valóságot. A történet szerint a 20-as évek álmokat hajszoló, válságban tengődő és pompában tündöklő Amerikájában járunk.  A film narrátora Nick Carraway (Tobey Magguire)   a gazdagok negyedébe költözik csélcsap unokatesójával, Daisyvel (Carey Mulligan) és férfjével Tommal. Az ő (mármint Nick) elbeszélése alapján ismerjük meg a helyszínt, főhőseinket, köztük a titokzatos, gazdag és jóképű Gatsbyt, akiről mindenki ódákat zeng (különösen a rongyrázó partijai okán), mégsem látta még senki.  Itt jön be a képbe az,  amit a rendező nem tudott sajnos (de maximálisan érthető módon) visszaadni. Ugyanis a könyvben  jó darabig nem látjuk a főszereplőt, aztán egyszer csak azon kapjuk magukat, hogy egy ideje hozzá beszél a narrátorunk.  Ő pedig alázatosan bemutatkozik nekünk. Jóféle kis puszi ez mindenki homlokára.  Miután túltettük magunkat a bemutatkozáson, a pompán és azon az audiovizuális orgazmuson (később kitérve rá) ami elénk tárul, szépen elkezdjük felfedezni Gatsby (Leo DiCaprio) karakterét és egyre inkább úgy érezzük titkol valamit a férfi.  Régóta tartja a mondás a filmiparban, hogy "ne mond, mutasd!". Nos itt is érvényes, ugyanis nem a leghatásosabb módszere az elbeszélésnek, hogy Nick felolvassa írásait (amit egy pszichológus kérésére ír), és így viszi előre a cselekményt. Sőt Luhrmann odáig merészkedik, hogy még a betűket (amiket Nick ír)  is effektezi így azok megjelennek a vásznon.

Nagy dicséret illeti Luhrmannt, hogy megfelelő kettősséggel célozta meg a gazdasági válság nyújtotta Amerikát. Míg egyik oldalon a túlélésért küzdenek a poros, koszos negyedben, addig  a másik oldalon a sportautók, díszek, pompa, kaja-pia a meghatározó.  Remek lehetőséget nyújt a vizualitás kiteljesítésére, és ebben (ismét) nem vall szégyent Luhrmann. Monumentális díszletek, elképesztően túldíszített épületek és parkok, szín kavalkád,  ipari mennyiségű kosztümök és olyan lakásbelsők, hogy beleszédül az ember szeme és ezt itt szó szerint kell érteni.  Néha már a ló túloldaláról dirigált rendezőnk.  Olykor olyan színes, és túldíszített a film, hogy a szivárvány hozzá képest a szürke ötven árnyalata.  Ez egyrészt fárasztja a szemet, másrészt a jóérzésű emberben kellő szemöldök ráncigálást okoz.  Ettől függetlenül azt gondolom, hogy a látványrendezés, és az operatőri munka minimum fog hozni egy - egy Oscar jelölést. 

Ha egy recept működik...
Luhrmann nem nagyon akarja titkolni, hogyha valami működik nála szereti újra és újra megrendezni (pacsizhat Guy Ritchivel), és bizonyos elemek itt is összevethetők régebbi munkásságaival. Pl. kapásból a zenemixelése. A Moulin Rouge-ban már bizonyította, hogy mennyire jópofa, érdekes és forradalmi, hogy korok zenei stílusát és meghatározó zenéit összekavarja, képezve ezzel egy vadonatúj elegyet, ami illeszkedik is meg nem is a filmhez, de mindenképpen fülelésre késztet. Itt azt gondolom, hogy nem lett tökéletes. Dubsteppet és hip-hoppot keverni jazzal és charlestone-nal több mint ízlésficam és 1-2 zenét leszámítva nem is működik a film alatt. Oppáré! Lana Del Ray - amúgy baromi szép - Young and Beautiful-ját ennyiszer és ilyen ócskát ellőni a filmet alatt...Néha úgy éreztem magam mint a Lucecita venezuelai tele novella "egymásra találás" című epizódjának mamika sirató fináléjából elevenedett volna meg.A másik amit ismételten eldurrogtat Luhrmann az a sokszor érthetetlenül drámai-romantikus felhang. Az a fajta, amikor a "eső lesz szerintem" kijelentést is könnynes szemmel tolják a színészek. Szerencsére azonban csak kismértékben jött ez most elő, de jelen van. Kimaradtak még természetesen a színészeink: Leo eléggé megosztó volt, fél gőzzel nyomta végig rutinból a karakterét, de védelmébe kell megjegyezni, hogy legalább tényleg sok dimenziós jegyekkel felruházott  embert alakít. Van itt gengszter, parti arc, hősszerelmes, álmodozó, kalandor  stb... Carey Mulligan is kellően szürke volt (no persze nem a ruhái), Tobey Magguire pedig szerintem sokszor nem is tudta, hogy miben szerepel, legalábbis mindenre bamba arcot vágó tátika szerepében.  Joel Edgerton (Tom) volt számomra a legjobb karakter és Leo mellett talán ő hozta leginkább a kötelezőt. A film végén persze előjönnek azok a kérdések amiket a film szeretett volna, hogy előjöjjenek (Meddig hajtsuk az álmunkat? Figyelünk-e másokra? Beteljesedik e a végzetünk? Lent vagy fent jobb lenni?)

Összegzés: Adaptációként azt gondolom, hogy a lehető legjobb munkát végezte Luhrmann bevetve mindent amit eddig sikerként könyvelt el életművében , önálló filmként viszont egyértelmű csalódás a film. Kissé monoton,  olykor érzéketlen, máskor könnyfakasztó, szembántóan giccses. A zenék nem igazán jöttek össze, de mégis egy nagyon híres irodalmi regényből sikerült egy olyan színes bő 2 órás kis filmet rittyenteni, amiben azért szívesen kalandozunk. Egy kis pompa és csillogás pedig jár mindenkinek.

Értékelés: 7/10