A nyomorultak

Les Misérables
2012

A 2010-es Király beszéde cseppet túlértékelt rendezői és filmes Oscarja után Tom Hooper jött, hogy bebizonyítsa, hogy igenis rászolgált a díjakra. Ehhez egy nagyon fontos francia irodalmi művet és a világ talán leghíresebb musicaljét dolgozta fel, igen neves nemzetközi szereplőgárdával.

Éneklecke élőben
Jean Valjeant (H.Jackman) kenyérlopásért börtönbe zárják, majd miután szabadul szembesülnie kell, hogy fogva tartója Javert (Russel Crowe) mindig a nyomában lesz, és gyakorlatilag képtelen lesz normális életet élni. Amikor ez mégis sikerül neki, egy rossz döntés miatt, megváltozik az élete. Hozzákerül az elárvult Cosette (Amanda Seyfried, anyja Anne Hathaway), és...basszus mindenki ismeri a történetet, hiszen valamilyen szinten az alapműveltség hídjának egyik támasztéka. Beszéljünk inkább magáról a megvalósításról. A nyomorultak nem sokban különbözik a többi musicalből. Vagyis nagyon különbözni akart, de a sok előnye mellé, sikerült bőven begyűjteni hátrányt is. Elsődlegesen pozitív természetesen az ének. Ez a része hibátlan. Musicalként ez a film fantasztikus. Az, hogy élőben rögzítették a a hangokat, rémisztően hitelessé tette az egészet. Sokszor elcsuklik a hangjuk, nem mindenki olyan, mintha egy énekkarból lépett volna ki (khm..Russel Crowe), a dalok és hangszerelésük, ill. az ének is parádés. Annak köszönhetően, hogy a dalokat élőben vették fel (ami nyilván emberfeletti teljesítmény, Anne Hathaway elmondása szerint már az őrület határán volt, Hugh Jackman nem másképp), megtehette azt a kényelmet a rendező, hogy egészen közel megy az arcokhoz, hiszen nem tátogtak az utólag felvett dalokra. Bár amikor már a 10. ilyen könnyes szemű, elszorult torkú, közeli plánt látjuk, picit veszít értékéből,de na..akkor sem hétköznapii. A hitelesség mellé, meg kell említeni, hogy itt a smink nem megszépíti, hanem ellenkezőleg: elcsúfítja az embert. Szinte érezzük a bűzüket, a sárt-ürüléket körülöttük, ami a kiváló díszleteknek köszönhető. Nem egy tündérmese. Itt az ember még sokszor nem emberként élt!

A toppon
A színészi gárda kifejezetten impozáns és ami még jobb, hogy mindenki maximálisan odatette magát. Énekileg kiemelkedőt nyújt Anne Hathaway és Hugh Jackman, valamint Amanda Seyfried. Russel Crow inkább csak azt mutatja meg, hogy nem mindenki csúcskategóriás énekes, hiszen dünnyögő hangját egyáltalán nem kellemes a fülnek elviselni. Helena.B.Carter és Sacha B.Cohen kettőse a levegővételt képzi (érts. némi felszabadultságot és humort) ebben a bűztől, vértől, emberi gyarlóságtól tocsogó, lassan depresszióba átívelő 3 órás dalcsokorban. No igen és akkor térjünk át a csúnya dolgokra. Nincs mit szépíteni: Amennyire pompás ez a film musicalként, annyira bukás filmként.Össze-vissza ugráló, időt-teret nem tisztelő, jellemfejlődést kerülő, történelmi eseményből átlagosnál alig többet mutató katyvasz. Sokszor a hosszú snitteket pont akkor vágja el a vágó, amikor kezd érdekes lenni, vagy már halálra untuk magunkat, alig van benne fogyasztható táncbetét.Hooper valószínűleg a filmakadémián nem tanulta meg, hogy attól, hogy 5 percenként bedönti a kamerát oldalra nem lesz érdekesebb a filmje. Értelmetlen erőlködés a figyelem fenntartására.

Összegzés: Az biztos, hogy embertelen munka van a filmben. A színészek maximumon pörögnek, a zene epikus, a tárgyak, díszletek, ének mind parádés. A film viszont szigorúan véve (és nem musicalként) elveszett. Csak az nézze meg, akit nem riaszt, hogy ebben a filmben mindent, de mindent énekelve mondanak el, méghozzá hosszú órákon keresztül!

Értékelés: 7,5/10