Életrevalók
Intouchables
2011
Az elmúlt néhány hónapban két olyan film is érkezett a mozikba, melyek a betegség és tüneteinek tabudöntögető mondjuk úgy, hogy "kifigurázására" épít. Az egyik -az én személyes kedvencem - a 50/50, míg a másik a francia Életrevalók című film.
Altesti poénok
Történetünk egy fekete, szabad szájú, gettóból szökött férfi, Driss és egy baleset következtében nyaktól lefelé béna gazdag úr, Philippe különös történetét és kapcsolatát meséli el. Előbbi beáll ápolónak (még ha nem is saját akaratból) a rokkant mellé. Nem mondom, hogy ez egy egyedi történet, hiszen láttunk már olyat, hogy egy szegény és törvényen kívüli férfi kapcsolatba kerül az úri nép "fiával", mégis magával ragadó ez a kapocs köztük. Nem térhetek napirendre a történet egyszerűsége és kiszámíthatósága felett. Az első néhány közös perc után kitalálható, hogy köztük barátság lesz, hogy Philippe kicsit nyitottabb és "életrevalóbb" lesz, míg Driss megszelídül. A film igazi erejét az utánozhatatlanul és félelmetesen jól kidolgozott karakterek és párbeszédek adják. Erről már sokszor írtam itt a blogon. Ha valaki képes arra, hogy egy karakternek egyéniséget, szívet-lelket írjon/adjon, azzal a film már félsiker lesz. Itt a történet, a körítés teljesen elhanyagolható. Ami miatt ezt a filmet mindenki szereti és szeretni fogja, azok a szereplők és a jellemük. Nem kívánok belemenni, hogy szétcincáljam őket, de elég annyi, hogy értjük őket, következetesen cselekednek, átérezzük a helyzetüket és velük élünk és lélegzünk a két óra hossza alatt, utána pedig fáj elengedni őket. A színészi játék nem különben pazar, mint a karakterek. Mondhatnám, hogy könnyen elmehetett volna a film, ha ismert színészeket tuszkolnak a filmbe, mert elvitt volna a játékuk egy másik irányba, így viszont teljesen hiteles az egész. Ami nagyon kockázatos volt a filmben (és az 50/50 esetében is), az az volt, hogy úgy kell egyensúlyozni a vicc és a dráma határán, hogy egyik se csorbuljon és lehetőleg ne legyen tahó, tolakodó, vagy modoros. Szerencsére nem lett. Nem fordul át giccsbe a dolog és igazi kapaszkodó lehet ez a film olyanoknak, akik nem ilyen szemmel nézik a világot, mint mondjuk Philippe. Tanulságos, annyi szent. A zenékről is csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. Kettősség jellemzi (csakúgy, mint a film egészét): Vannak a licencelt zenék és vannak direkt a filmhez írt dalok. A hivatalos filmzenét Ludovico Einaudi szerezte, aki szerintem a szakma csúcsa, úgyhogy engem megvett teljesen. A fényképezés pazar, és a két óra alatt egyszer nem éreztem, hogy üresjáratok lennének. Van valami, ami viszont mégis zavart.Driss családjának kálváriája. Én nem gondolom úgy, hogy ezzel több lett a film. Ráadásul fájdalmasan gyengén lett lezárva, illetve nem lezárva ez a mellékszál. Szintén huszadrangú volt Philippe lányának a szála is. Kár volt beleerőltetni. Amennyire jól kezelték a főszereplőket, annyira el lettek bagatelizálva a mellékszerepek. Emellett ez már csak szőrszál hasogatás, de van a filmben egy elég nagy baki, amit annak ellenére is beleszámítok a végítéletbe, hogy nem sok ideig észlelhető, viszont felülírja a film fő vonulatát.
Összegzés: Élettel teli, igényes humorú, parádés alakításokkal operáló alkotás lett az Életrevalók. Nem mondom, hogy egy instant klasszikus (és szerintem ezen a téren a 50/50 jobb munkát végzett, már ami a többszöri megtekintést illet), de mindenképpen egy nagyon derék, tisztes munka.Jár a magas pont.
Értékelés: 8/10
