anyám!

mother!

2017

A Star Wars aktuális részén kívül az év vége másik nagy filmes botránya (és itt szó szerint filmre és nem a hollywood-i szex botrányokra gondolok) minden bizonnyal Aronofsky aktuális lázálma volt. Megérte megvárni, míg kicsit elül a hurrikán a az alkotás körül, és tiszta fejjel fejest ugrani ebbe a döbbenetes két órába. A rendező filmjeit (Rekviem egy álomért, Forrás, Pankrátor, Fekete hattyú) továbbra is annak célszerű megnézni, akiben van hajlandóság kimozdulni az unalmas, egy kaptafa komfortzónájukból. Ugyanis Aronofsky filmjei a legritkább esetben szólnak pontosan arról, ami a vásznon történik.

Az anyám!-at ért vélemények nem is mozoghattak szélsőségesebb skálán: A nézők egyik fele utálta, nézhetetlen, öncélú szemétnek vélte. A másik osztag pedig egy filmtörténeti remekműnek. Nos az biztos, hogy ez egy tipikusan olyan film, amiben nehéz árnyalt véleményt megfogalmazni. Az is biztos, hogy véleménye mindenkinek van róla. És az is,hogy innentől SPOILERES-en fogok értekezni, úgyhogy aki nem látta, az elég ha elolvassa az összegzést és rákukkant a pontszámra.

Az idősödő költő (Javier Bardem) és fiatal felesége (Jennifer Lawrence) egy nagy viktoriánus házban élnek vidéken. Egy nap egy idegen és felesége (Ed Harris és Michelle Pfeiffer) beköltöznek a házba, megzavarva a pár nyugodt életét...Ad ugyan Aronosfky kapaszkodót bőséggel a film alatt is, sok minden utólag világosodik meg. Mivel a film végig nagyon erős szimbólumrendszerrel dolgozik, nem lehetett kikerülni a spoileres beszélgetést, ezért leírom, tulajdonképpen mi az értelmezése az egésznek, amit két órán keresztül néztünk:

Aronofsky ismét a Bibliából dolgozott. Konkrétan az egészet zanzásítva ugyan, de feldolgozta.  Az író (Bardem) volt Isten, Lawrence pedig az anyaföld. A házuk, pedig a környezetük. Lawrence ezért érezte, hogy pusztulás vár, a vérző padló a bizonyíték rá. Majd megjelenik Ádám és Éva (Harris és Pfeifer). Éva megszegte Bardem egyetlen szabályát: Ne menjen be a tiltott szobába. Miután száműzik őket, bűnbe esnek és megjelenik a két fiuk, Káin és Ábel és a testvérgyilkosság. Végigmegyünk még a természet kifosztásán, az özönvízen, Az író, vagyis Isten csodálatán, annak könyörületén és az apokalipszisen. Egészen Jézus születéséig és haláláig.

A film erős önkritikát és bírálatot tár elénk, ami egyszerre szép és tragikus. Szerencsére rendezőnk ezúttal tudott önmérsékletet tanúsítani és nem akarta a jeleneteket úgy építeni, hogy az előzőre mindig rálicitáljon a következő. Khm..Noé. Bardem, Ed Harris, Pffeifer és Lawrence is elég sokat beletett a filmbe, így a színészi játékra nem lehet panasz. A film végi nagy JLaw jelenetben állítólag a színésznő annyira beleélte magát, hogy a bordája elrepedt. Ekkor sietve odament hozzá Darren (aki egyébként akkor még a pasija volt), és megkérdezte, hogy meg tudja -e ismételni, mert véletlen el lett baszva a fókusz a jeleneten. Jó lehet forgatni vele, nem?

Viszont kár lenne tagadni, így, ha a Pi-t nem számolom is már a 3. vallásos témájú filmje rendezőnknek, de még mindig úgy érzi ő tud többet, jobbat, mást mutatni, mint amint eddig láttunk. A logikai hibákat hagyjuk, de amilyen jól tudja feszültséggel megtölteni azokat a jeleneteit és így remekművé avatni azokat a filmjeit, ami az emberi lélekről  (Fekete hattyú, A pankrátor) szólnak, annyira hatásvadász, erőszakos és öncélú az, amikor az Istent kell valahogy átadni a saját művészetén keresztül. 

Összegzés: A Noénál is azt mondtam, hogy nem ez az az irány, amin járnia kellene, és noha a mother! sokkal jobb film annál (és valljuk be, nem volt magasan a léc), bőven ad belekötni valót. Nem a szimbólumrendszere. Nem a színészei. Nem is csak a karakterei, vagy a története, hanem az, ahogy a témához nyúl. Egyszerűen van olyan, ami nem megy az adott rendezőnek, mert nem Ő. Nem lehet mindenki Nolan, vagy Villeneuve, vagy Scrosese, hogy több műfajban és formanyelvben is otthonosan mozog. Képzeljük el Finchert vígjátékot rendezni. Na ugye?

További hírek a mafabon.