Truman Show

The Truman Show
1998

Közhelyes tény, de attól még tény, hogy Jim Carrey jobb drámai színész, mint komikus. Egyértelműen karrierje nagy pillanatai mind, retard, mókás karakterek. Gumiarcú színészünk neve egybeforrt Ace Venturával, Dumberrel vagy Stanley Ipkisszel. Ráadásul olyan gyorsan megalapozta magának a hírnevet, hogy az alábbi három karaktert egy éven belül letette az asztalra. Hova tovább innen? Carrey a 90-es évek közepén nem tudott volna fentebb kerülni az elit listán. A világ a lábai előtt hevert, ő pedig nagyon bölcsen nem megugrani akarta az amúgy is magasan lévő lécet (itt nem az alábbi filmek minőségére gondolok), hanem más oldalát megmutatni. Kapóra jött neki ehhez, az évtized végén Peter Weir (majd később Milos Forman is), és az ő életüknek legnagyobb dobása, a Truman Show.

Truman Burbank (Jim Carrey) át van verve. Nem tudja, hogy békés városa, világi élete és barátai mind átverés. Lakhelye egy berendezett óriási stúdió, melyet Christof (Ed Harris) producer-showrunner vezet. Ő irányítja, tereli Truman életét arra, amerre a nézők szeretnék. Márpedig a Truman Shownak hatalmas a nézőközönsége, hiszen címszereplőnk életét születése óta, napi 24 órában élőben követhetik. A férfi azonban egyre érdeklődőbb és egyre inkább kezdi érezni, valami mégsem kerek az életével.

Zseniális. Ennyit tudtam kinyögni, mikor anno először láttam a Truman Show-t. Egészen egyszerűen zseniális. Nem csak azért, mert Peter Weir véghezvitte azt a kivételesen nehéz feladatot, hogy készít egy remek filmet, mert erre képesek páran a szakmájában. Viszont arra, hogy ráleljen arra a stílusra, ami jól áll egy ilyen média és életmód kritikának, a valóságshow szatírának, na arra már nem. Tele van gondolatébresztő jelentekkel, hihetetlenül bravúrosan megírt (köszi Andrew Niccol) dialógusokkal, és eközben nem felejt el bájos, roppant megindító és vicces is lenni. Truman kissé együgyű karaktere, rácsodálkozása a világra mindig valami humorosat tud reagálni a legfájdalmasabb pillanatokra is. 

Weir, ha csak ennyit csinált volna, már akkor is örökre lehetne imádni ezt a filmet, de szerencsére nem elégedett meg ennyivel. Képes úgy ítélkezni, hogy végül ne tűnjön úgy, mintha ítélkezne. Vagy legalább is ne sulykoljon, mert bizony kérdőjel ne legyen. Azoknak üzen, akik az életük java részét a tv előtt "szocializálódva" élték/élik. Akiknek hamis példaképek, kiárult világ és langyos középút a követendő példa. Akik csak monotonitásban találják meg az életük zárójelek közé szorított értelmét. Dolgozni-fogyasztani-szórakozni, és kezdeni elölről. Talán ha hibát lehetne felróni neki, én a kicsit erőltetett Isteni és biblikus szimbólumrendszert, amit Christof testesít meg, nem kedveltem sohasem. Valahogy mindig kirázott picit a filmből.

Ellenben a befejezése telitalálat. Olyan, amit Hollywood ritkán szül ki magából. Hálás köszönet még azért is rendezőnknek, mert képes volt jól (és véletlenül sem túl) használni Carreyt, aki remekel a szerepében. Hasonlóan csodás munkát végeztek a díszlettervezők illetve a zeneszerzőnk lágyan a háttérben simuló dallama. Mindenféle túlzás nélkül lehet mondani Ed Harrisnek is ez élete szerepe.

Összegzés: Ezen az időn nem fog az idő vas foga. Hibátlan alkotás, ami olyan örökérvényű mondanivalót képes megfogalmazni, ami évtizedek múlva is aktuális lesz. Szívre, rekeszizmokra nagy hatással bíró emberi értékeket felvonultató mű. Elképesztő mennyi mindent képes megfogalmazni és milyen ötletesen. Egyértelműen Weir-Niccol-Carrey és Harris életművének csúcsa ez a film. A 90-es évek egyik csúcspontja. Ha még nem láttad nézd meg mindenképp! "És ha már nem találkoznánk: Jó napot, Jó estét és Jó éjszakát!"