Cinema Paradiso
Nuovo Cinema Paradiso
1989
Ritkábban foglalkozunk európai filmekkel, ezért most egy igazi olasz remekművet vettünk elő. Giuseppe Tornatore 1990-ben minden díjátadót (igen, köztük a legjobb idegennyelvű film Oscart is) végigsöpört filmjét Cinema Paradisot.
Óda a mozinak
Nagyon kevés ilyen őszinte film született a moziról és a filmekről. Giuseppe Tornatore filmje minden kockájából lerí, mennyire imádja a filmeket. Rajta kívül eddig Scorsese önvallomása (Hugo) volt ennyire személyes és szeretetteljes a filmek irányába. A film egy Salvatore nevű fiúról szól és az ő életének 3 periódusába kapunk betekintést. Elsőnek mindjárt a középkorú énjével találkozunk, aki bő 30 éve nem járt Szicíliában, szülőföldjén. Aztán szépen vissza is kanyarodjunk gyerekkorához. A kis Totot (Salvatore becézve) egyedül neveli az anyja. Apja a második világháborúban halt meg, tehát a történet szerint valamikor a 40-es évek elején járhatunk. Anyja próbálja következetesen, keresztényi értékrenddel nevelni a felvágott nyelvű kis lurkót, aki azonban inkább a helyi moziba a Cinema Paradisoba járkál. Itt találkozik az idősebb Alfredo-val aki mozigépészként dolgozik. A szokásos első hideg közeledés után a férfi barátként tekint az éles eszű kis Totora, sőt a gépet is megtanítja neki kezelni. Kettejük életét vezeti végig a film, hol közösen, hol külön-külön utakon járva. A két színész tökéletes összhangban áll egymással. Egy percig sem tűnik fel, hogy a két ember között 30 év korkülönbség bizonyosan van. Köszönhető annak, hogy Alfredo is olyan mint egy gyerek, noha azért durrogtatja az életbölcsességeket Totonak. A film bemutatja a mozi aranykorát és azt, hogy akkor, hogy is volt a mozizás. Csakúgy mint manapság, a közös élmények, az "együtt sírunk együtt nevetünk" hatás érvényesülését fantasztikus látni. Akkor ez, egyedülálló szórakozási élmény volt. Megmosolyogtató a pap, aki elsőnek látja a filmeket és mutatja, hol kell cenzúrázni a művet. A film második harmadában már Toto a mozigépész, kamaszként. Itt is jól működik a film, de kevésbé van gondosan kidolgozva a karakter. Több a műviség és a túlzott "ne add fel az álmod" duma, de ettől még a film ugyanúgy élvezetes, és ahogy a szereplőknek, nekünk is tovább kell lépnünk. Toto itt igazi szerelmes útkereső kamasz, de jó lett volna többet látni, miként foglalkozik a családjával. Elmegy katonának is, amivel a film 20 másodpercet tölt el. Szóval a kamasz karakter picit gyengébb lett, majd a film utolsó 20 percébe foglalkozunk a középkorú Salvatore-val, aki mit ad Isten menő filmrendező lett. A honvágytól és lelki frusztrációjától gyötört férfi visszatér szülőföldjére, hogy válaszokat kapjon a kérdéseire. A film minden fontos dologról beszél, és minden másodperce tele van fontos kérdésekkel és azok megválaszolásával, mint pl. a barátság, szerelem, család, vallás és a rajongás. Ehhez - ki más, mint - Ennio Morricone keserédes zenéje asszisztál.
Összegzés: Giuseppe Tornatore megmutatta, hogy milyen egy igazi film fanatikus és milyen volt a mozi aranykora, teszi ezt a legélvezetesebben és legtanulságosabban érintve korokat, gondolkodásokat, viselkedési formákat, bölcsességeket. Ilyen őszinte és példaértékű filmet csak az képes készíteni, akinek a sejtjeibe van kódolva a filmezés. Igazi csodás fejlődésregény, minden halivúdi műviességet kerülve. Óda a mozihoz!
Értékelés: 9/10