Ragyogás

Shining

1980

Annyi mindent lehetne Stanley Kubricknak köszönni, hogy még jövőhéten is itt ülhetnénk a felsorolás felett. Írhatnánk a fantasztikus technikai újításairól, a kísérletezgetéseiről, a precízen megkomponált képeiről vagy a számos klasszikus jelenteiről, melyek nem  kis %-a improvizálás útján jött létre, mi mégis inkább csak annyit írunk: Köszönjük!

Shining King

Kubrick nem éppen a legtermékenyebb alkotók közé tartozott, volt, hogy húsz év alatt mindösszesen négy filmmel jelentkezett. Nem rövid filmes pályája tobzódik az olyan klasszikusokban, mint a Dicsőség ösvényei, a 2001 Űrodüsszeia, a Mechanikus narancs vagy az Acéllövedék. A legnagyobb port azonban minden bizonnyal Stephen King Ragyogás című filmje kavarta. Tudniillik Kubrick és az író King nagyon durván összekülönböztek kreatív (elsősorban írói) okokon, és odáig fajult a dolog, hogy Kubrick egyszerűen le „pongyola írózta” a horror pápát, míg utóbbi sértettségtől vezérelve, leforgattatta a maga 3 részes Ragyogás filmjét. Mondani sem kell, hogy míg Kubrick filmje menny bement, addig Kingé hatalmasat zakózott.

Szánom-bánom bűnöm, de nem olvastam King könyvét, így csak a szájbeszédre tudok hivatkozni, miszerint Kubrick erősen csonkolta a regényt, átírt fejezeteket és hozzápakolt saját ötleteket. Az alapfelállás azonban változatlan maradt: Jack Torrance (Jack Nicholson) egy írói válságban küszködő író, aki a Szépkilátás hotelbe költözik feleségével (Shelley Duvall) és kisfiával Dannyvel (Danny Lloyd), ahol egy gondnoki állást tölt be. Az elszigetelt, Szilás-hegységben található létesítmény, ahelyett, hogy beindítaná Jack fantáziáját, elkezdi felemészteni a férfit. Ez az a film, amikor foghatjuk és az összes horror klisét kidobhatjuk az ablakon. Nincsenek bóvli tükörből ijesztgetések, meg átsuhanó árnyak. Kubrick formabontó kreativitása egyszerűen lehengerlő ebben a filmben. Az állandóan megvilágított folyosók, szobák pont szembemennek a horror lényegi pontjával: a sötétséggel. Nincs a filmben sötét tónus, ködös-kormos táj, és így is az egyik legijesztőbb film. Az ürességtől kongó előcsarnokok, a száguldó, egy percre meg nem álló kamerák és a Pazar színészi játék libabőrözteti rendesen az embert. Az operatőri munka sosem volt kispályás a Kubrick filmekben, de ami itt történik (főleg, ha 1980-at nézünk), az tanítani való. Van, hogy percekig nincs vágás, csak fahrtolás, daruzás, mégsem esik ki soha a jelenet a ritmusból, vagy döccene meg képi kompozíció. Nem véletlen panaszkodtak sokan, akik dolgoztak együtt a rendezővel, hogy nagyon diktátor, ha a pontosságról és a precizitásról van szó (voltak jelenetek, amiket háromszázszor vett fel).

Az ijesztgetés azonban mégiscsak egy horror film alappillére. Kubrick azonban úgy gondolta, a sötétben lesni a gonoszt nem működőképes elem, ahogyan a vérengzés és a csonkolások naturalista ábrázolása sem. Ezért felkapcsolta a villanyt és előhúzta azt a Jack Nicholsont, akire gyakorlatilag ezt a szerepet írták. Az emberi gonoszság, a zsigeri félelem okozás, az üres tekintetű íróból, démoni megszállás mintapéldányává átszellemülése az évtized alakítása volt. Méltó társ volt a feleség, Shelley Duvall  is, akinek az arcberendezése megtestesíti a pánikot, már alap állapotában is, nem még ha, a kattant, homlokig felhúzott szemöldökű, rikácsoló férjével találja szemben magát egyedül egy több ezer négyzetméteres hotelben.

Összegzés: Stanley Kubrick 1980-ban történelmet írt ezzel a filmmel, és talán írásomból nem jött át milyen elemi fontosságú klasszikus film is ez, de aki látta egyetért, aki nem, meg egyet fog a megtekintés után. Kreatív, újító, trenddel szembenő, alkotása nem pusztán lehengerel, hanem a húst is letépi a csontjainkról. Technikai szempontból pedig igazi filmiskola. Köszönjük Stanley!

Értékelés: 9/10