Konklávé
Conclave
2024
Alapvetően nem szeretem a vallásokkal kapcsolatos filmeket, főleg, ha olyan „izgalmas” témát tesznek meg alapul, mint az új pápaválasztást. Szerintem elég ingoványos terep ez mind filmesnek, mind nevezzük kritikusnak. Viszont értelemszerűen megkerülhetetlen, hiszen a díjszezon egyik nagy esélyeséről beszélünk. Annak az Edward Bergernek a filmjéről, aki szó szerint rommá nyerte magát a Nyugaton a helyzet új feldolgozásával 2 éve. Szóval itt vagyok és vakarom a fejem, mert az elvitathatatlan, hogy a Conclave nagyon meg van csinálva. Minden eleme a helyén van, és sikerült elérnie azt, hogy a két órát ne egy örökkévalóságig tartó szófosásnak és tanmesének érezzek, hanem egy izgalmas, befogadható alkotásnak. DE, azt sajnos nem lehet kikerülni, hogy alig-alig tudni meg valami erről az amúgy izgalmas folyamatról. A karakterek jellemének felvázolása pedig eléggé sablonos. Hiába Ralph Fiennes – amúgy Oscar kompatibilis – óriási játéka, a Konklávé egy bátortalan film. Sem a lelki folyamatokba, sem a hit elvesztésébe, sem egyházi korrupcióba nem ás mélyre. Viszont a végére beerőltet egy teljesen felesleges, Laosig kilógó csavar szerűséget. Én szeretem a meghökkentő lezárásokat, csavarokat, újraértelmezéseket, de itt semmi szükségét nem éreztem. Anélkül is tökéletes lehetett volna a vége, hiszen a papírvékony, de amúgy értelmes mondandóját lezárta volna jó tanulsággal. Kár érte, mert szerintem a téma egyik megkerülhetetlen alapvetése lett volna, ha nem rontja el az utolsó harmadát és kicsit belemenősebb.
Kettes számú esküdt
Juror #2
2024
…és ha már botrány. Nem lehet elmenni anélkül jóérzéssel, hogy milyen cefet mocsok mód bánt el a Warner a 94!!! éves Clint Eastwood utolsó filmjével. Egy olyan kapcsolatról beszélünk, ami több évtizedre nyúlik vissza és nem egy díjat eredményezett közös pályafutásuk alatt. Ennek ellenére egy rövid mozis megfuttatás után a streaming alsó polcára száműzték. Egy olyan filmet, aminek csont nélkül az élmezőnyben van a helye a májsztró életművében. Odáig nem mennék, hogy a legjobb, de mindenképp az elitben, a sikerültebb művek között. A Nicholas Hoult játszotta Justin állampolgári kötelezettségét teljesíti mint esküdt, egy látszólag tök egyértelmű gyilkossági esetben. Csakhogy az ügy kiteljesedésével kiderül, hogy a férfi tud valamit, ami az egész ügy menetét megváltoztathatja. A Juror #2 egy olyan kor (mondjuk ki 90-es évek) maradványa, amikor még dívott bírósági tárgyalós filmeket készíteni. Egy lassan hömpölygő, jól megírt és a maga módján izgalmasan megrendezett film, egy ismét kiemelem 94 éves rendezőtől. Érdekes morális kérdéseket vet fel, rámutat de nem tolja a képünkbe az amerikai igazságszolgáltatás mondjuk úgy furcsaságait. Hoult nem először játssza remekül a magában forrongó, kínoktól gyötört, bepánikolós karaktert. Mondhatni csuklóból megy, de azért kellett beletenni melót. Ahogy J.K. Simmons és Toni Colette is hozza, amit ilyen formátumú színészektől elvárunk. Bőségesen lehetne jobb film, de amikor Eastwood papa megmutatja ennyi idősen is a zsenialitásait, akkor azért lehet érezni, hogy ez azért mégis egy legendás, korszakos rendező filmje. Az utolsó. Jó pihenést kívánunk Mr. Eastwood.