Nem a jó filmet jelölték Oscarra!
2021. április 21. írta: thedirector

Nem a jó filmet jelölték Oscarra!

Judas and the Black Messiah

2021

judas.jpg

Sokáig érezhettük úgy, hogy az Oscar alkotóknak „hálás” terep feketékről, feketék sorsáról készíteni filmeket. Lettek jobban sikerült darabok (BlackKklansman) és kapott Oscar pl. egy eléggé felejthető is (12 Years a Slave) meg egy kifejezetten jó (Green Book). Meg egy nem tipikus is (Moonlight). De volt itt Selma is meg Black Panther is. Szóval csak arra akartam kitérni, hogy az 1989-es Miss Daisy sofőrös blamája óta is szerette az Akadémia simogatni a saját vállát és bűnbocsánatot kérni a régmúltért. Most viszont amikor eléggé forró odakint a téma és egyre több fekete rendező mesélheti el a történetét tényleg eljutnak méltóbb-jobb darabok is a jelölésig.

Abban nem vagyok biztos, hogy Shaka King Judas-a eljutott volna-e valóban egy jelölésig egy combosabb évben, de most már ezen kár filózni. Itt van és egyáltalán nem egy rossz filmről beszélünk. 1967-ben az FBI már árgus szemekkel figyeli a Fekete Párducokat (igen, azt a klánt, aki már a másik idei jelölt Chicagoi hetekben is feltűnt) élükön Fred Hamptonnal (Daniel Kaluuya), aki szenvedélyes beszédeivel egyre nagyobb követőtábort alakít ki. Roy Mitchell különleges ügynök (Jesse Plemons) ravasz tervet eszel ki: egy elkapott néger autótolvajt, Billt (Lakeith Stanfield) beépít a Párducokhoz téglaként, és ha „ledolgozza a büntetését”, akkor szabad lehet.

A Judas egy lassan hömpölygő monstrének ható, de valójában kétórás film, ami legtöbbször rezonál Fred lelkiállapotára. Néha durrant egyet, de akkor a szomszéd épületet is lebontja. Őrületes ritmusváltásokra képes a film. Ám minden jól megrendezettsége és remek színészi alakításának ellenére is (Kaluuya félelmetesen jó, Plemons nem kevésbé) végül elhasal kissé a film. A karakterek nagyon lógnak a levegőben. Leginkább politikai szócsövek, akik hitelesen és remekül adják elő a monológokat. Szinte érezni, ahogy szorítja Kaluuya is az Oscart a kezében, de, hogy enyhén érdekelten lett a film java, az nem a színészek hibája, hanem a gyönge forgatókönyvvé. Én ugyan a KKKlansmant sem értékeltem közepes-jónál többre, de az tény, hogy Spike Lee mozija fényévekkel feelingesebb, és még megbocsáthatóbb, hogy ennyire nincsenek árnyalt karakterei, mint amennyire a Judasban sincs. Vagy mindenki rossz (rendszerint a rendszer) vagy mindenki jó (rendszerint a Párducok). Azért be tudja vinni a maga gyomrosait, és a zenéje, fényképezése is kielégítő, de végül inkább csak egy politikai kiáltvány, semmint egy időtálló film.

6_5.jpg

Ma Rainey’s Black Bottom

Ma Rainey: A blues nagyasszonya

2020

ma_r.jpg

A film, amit úgy emlegettek, hogy Chadwick Boseman utolsó filmje.  Minden kegyeletsértést mellőzve: Ha búcsúzni kell ettől a világtól, azt egy olyan alakítással „érdemes”, mint amit Boseman itt lepakolt (és nem úgy, mint szegény Robin Williams például). Leborulok a faszi előtt. Akármi is lesz az Oscaron főszereplő kategóriában én rendkívül elégedett leszek ha Ő vagy ha Hopkins is nyer. De vissza a Ma Rainey-hez. 1930-as évek. Chicago. A lehető legforróbb nap, ami csak létezhet. Három zenész egy próbaterem pincéjében, hangol, próbál, beszél. Unják magukat. Unják a dalokat. Ezerszer eljátszották már, de nem akar megérkezni a Blues nagyasszonya. Levee (Boseman) úgy gondolja jobb lenne, ha az egyik unásig játszott nótát inkább átváltanák egy ő által komponált, belejavított változatra. A veszekedés a zenészek között zajlik, és megérkezik Ma Rainey a kényelmes, tágas földszinti próbaterembe. A fehér producerek a karzatról próbálják teljesíteni a díva és szeretője, minden kívánalmát. Ma ugyan az emberek többségének szemében ugyanúgy egy fekete, mint a többi Chicagói, de a nő tudatában van tehetségének, és annak, hogy mennyire fontos az amit ő tud a hangjával.

A film javarészt ebben a hiearchiát megtestesítő próbateremben (pince a munkásosztályé, földszint a már feltörteké, az emelvény a gazdag fehéreké) zajló Ma vs. Levee, Ma vs producer között zajlik, de senki ne gondolja, hogy közben nem látjuk és ismerjük meg az egész korszakot átható rasszizmust, képmutatást. Hogy nem kapunk hatástanulmány a feketék viszontagságaiból és zenei történelemből. George C. Wolfe remekül oldotta meg a házi feladatot. Egy helyszínen játszódó film lévén megelégszik a 90 perccel és azzal, hogy ne markoljon nagyobbat, mint ami kifolyhat a kezei közül. A feszültség és forróság, az izzó ellentétek leolvasztják a tévét. Viola Davist alig ismerni meg. Nem véletlen az Oscar jelölése. Azok a pillanatok, amikor meg kell vívnia egy csatát egy üveg kóláért, ahogy védi magát miután valaki jobban ért a dalhoz, mint ő,  vagy érzi, hogy más is próbál kitörni abból a szerepből, amiből ő, túlzás nélkül zseniálisak. Chadwick Boseman tényleg egy parádés alakítással búcsúzik. Minden pillanatában a zenészt látjuk nem Bosemant. Őrületes veszteség, mert aki ilyen magas szinten tud színészkedni, annak a hiánya tényleg fájhat egész Hollywoodnak és a világnak. Véleményem szerint hiba, hogy nem ezt, hanem a fent említett  Judast tették be a legjobb filmek közé.

8.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://filmertek.blog.hu/api/trackback/id/tr7216508638

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása