MEG-Az őscápa
The Meg
2018
Nem véletlen a címválasztás, hiszen a Meg magában foglalja a 90-es évek szörnyes-horror-kalandjainak minden elemét. Ez alatt pedig minden olyan cool és ultragáz dolgot is értek, ami ezen időszak (nagyjából az elmúlt 1990-2004) alatt történt.
Nehéz lenne igazán kiemelkedő ilyen alkotást mondani, hiszen ezek a filmek egy olyan rajongótábornak készültek, akik hajlandók szemet hunyni a történet, a logika és a kidolgozott karakterek hiányán. Én rajongója vagyok ennek a műfajnak. Még az igazán tiszta b thrash szekciónak is, amiket úgy dugdostak a videótékák polcainak alján. Tremorson, Háborgó mélységen, Kísértethajón, Anakondán és Mérges pókokon „nőttem” fel, így nem volt kérdés, hogy ha moziba jut egy hasonló alkotás, ott a helyem (a premier és így a kritika csúszásáról sajnos nem én tehetek).
Ennél fogva nem is vártam sokat a MEG-től, és pontosan azt is kaptam, amit az előzetes ígért. Egy magát nem komolyan vevő, látványos, egysorosok köré épített akciófilmet, amiben ezúttal egy majd 30 méteres Megalodon garázdálkodik. Hogy miért? Nem érdekes, a film sem foglalkozik annyira vele. De itt van és a nyár leglelazultabb élményét szállítja.
A múltkor azt írtam a Mission Impossible-re, hogy a nyár legfaszább filmélménye, olyan értelemben, ahol minőség, szórakoztatás és profizmus kéz a kézben jár. A MEG pedig az a film, amire a majd 40 fok elől behúzódsz a klimatizált filmszínházba és csak nézed. Izgulsz, nevetsz, elborzadsz, majd jókedvűen jössz ki. Izgulsz mert a MEG izgalmas film. Egyáltalán nem azért, mert valami húha nagy dolgot eszeltek ki Turteltaubék ,akinek amúgy az utolsó nagy filmje 2004-ből a Nemzet aranya volt, ennél fogva a rendezése is a múlt évezred közepén ragadt.
Azt azonban kár lenne elvitatni, hogy a MEG szórakoztató. Az akciórészek alaposak megtervezettek (CGI végig), a humoros részei többé kevésbé működnek. Itt is megmaradtak a 90-es évek felállásánál: Macsó hős. Most nem Treat Williams vagy Thomas Jane, hanem a náluk színészi munkában cseppet sem erősebb, karizmában, hírnévben annál inkább jobb Jason Statham. De megtalálható a kötelező gazdag g’ci, nagydumás parás feka, laza erős mérnök és vagy szerelő nő, a szexi csaj, jópofa gyerek stb…Szerencsére Turteltaub még az a fajta régi iparos, aki tudja, hogy ezeket a sablon karaktereket hogy kell mozgatni. Persze a főszereplő a gigantikus méreteket öltő MEG, aki szokásosan gonosz, az emberekre utazó démoni szörnyeteg, de hát a moziban erre is van szükség.
Összegzés: Kár volna szétcincálni a filmet, mert ezer sebből (haha) tud vérezni, de ilyen filmeket értelmetlen kielemezni, mert az első perctől nem árult zsákbamacskát: Bűnös élvezet, ami nem akar többet, mint két órán át szórakoztatni, ezt pedig azért lehozza, ha néha fogcsikorgatva is. Az igazán zavaró talán nem is a film történeti, logikai bakijai, nem működő poénjai voltak, hanem a döbbenetesen szinte jelenetenként tetten érhető ázsiai influence. Szinte mintha már nem is az európai, amerikai mozikat tűzték volna ki elsődleges piacnak.
