A víz érintése
The Shape of Water
2017
Komoly fickó ez a Del Toro. Képes mindig kifejezetten magasra helyezni a lécet filmjeivel, hogy utána egy félkész (Tűzgyűrű) vagy blöff szerű filmmel (Bíborhegy) leverje azt. Majd komótosan, kicsit sajgó derékkal lehajoljon érte. Odatoljon egy sámlit, ráálljon és még magasabbra rakja azt. Hátha a következő ugrással nem veri le.
Ez csak azért is nehéz, mer a jó Guillermo nem az az atletikus fazon, mégis totál leszarja, hogy mit mond a közvélemény, a fizika és a józanész: Ő akkor is nekidurálja magát és megpróbálja átugrani. Valami hasonló zajlott le A víz érintése esetén is, mert rendezőnk elmondása szerint erre a filmre félszázan mondták kb., hogy őrültség, nem szabad, hogy működjön ez a film. Visszacseng a fülébe, hogy „Guillo ne szaladj, magas ez a léc neked”. Most pedig itt van 3 hétre az Oscar és az van, hogy a néma lány és a vízi lény szerelme igen erősen indul az estének neki.
Ugyanis, egy kis szerencsével simán az évtized legtöbbször elismert, fődíjas alkotása lehet A víz érintése. Persze ehhez kellett az is, hogy író-rendezőnk kicsit rendezze sorait és visszatérjen ahhoz a fantasy-horror meséhez, aminek a hangulatát rajta kívül kevesen képesek ilyen érzékenyen és szépen átadni. Ahol az embei nem attól ember, mert úgy néz ki, hanem mert az. Ahol egy szörny szörnyként viselkedik, ha úgy van. Vérben tocsog, ordít. Nem öncélú, nem undorítóan. Inkább csak úgy, mintha egy régi, letűnt kor gyerekeket riogató nagykönyvéből lépett volna elő. Sötétek? Azok. Erőszakosak? Mondhatni. De emellett, gyermeki, fantáziadús és csodálatos.
Félő volt, hogy Del Toroból kihunyt ez a fajta gyermeki szemmel a világra, fantasztikumra való rácsodálkozás képessége, de már a film őszi körútján lehetett az interjúiból érzékelni, hogy nem. Nagyon is tisztában van azzal, hogy neki ez terápia. El kell jutnia abba az állapotba, ahol megint érdeklik a másik világba menekülő királykisasszonyok, akik nem ezüst kanállal a szájukban születnek, de ugyanúgy van egy lovagjuk valahol a világban. Nem szőke fürtökkel, hanem ezúttal vízi lény formájában.
Az 1960-as évek Amerikájában járunk, ahol Elisa (Sally Hawkins) egy néma, többre vágyó, de magányos, árva takarítót alakít, aki barátnőjével, Zeldaval (Octavia Spencer) egy titkos kormánylaborban takarít éjszaka. Amikor egy akvárium érkezik egy rejtélyes utazóval, Elisa kíváncsiságát felkelti a lény és elkezdenek kommunikálni. Kevésbé nézi ezt jó szemmel a biztonsági főnök Richard (Michael Shannon), aki minden erejével megpróbálja szabotálni a viszonyt, és felsőbb utasításra eltűntetni a lényt. Amikor Elisa megneszeli a tervet, barátai Zelda és lakótársa a csendes, kiégett művész Giles (Richard Jenkies) segítségével megpróbálja megmenteni a jövevényt, akihez már talán egyre gyengédebb szálak fűzik.
A víz érintése a vágyakozás filmje. Elisa a szerelemre, Zelda a férje elismerésére, Richard a vezetői megbecsülésére, Giles a nyugodt boldog öregkorra, és a szovjet kémet alakító Michael Stuhlbarg az életben maradásra vágynak. Ugyanakkor egy tündérmese is, amely néhol kicsit zűrzavaros köszönhetően annak, hogy a film műfajokkal stabilan játszik, legyen az scifi, akció-thriller, hidegháborús kém sztori, érzékeny és intim dráma vagy fantasy. Könnyen kiolthatták volna a műfajok és stílusok egymást, de Del Toro kegyetlenül betalált ezúttal és nem roppantak össze az elemek a saját súlyuk alatt.
Ehhez persze sok mindennek össze kellett állnia: Kellett egy pazar színészgárda, és itt tényleg nehéz kiemelni valakit. Sally Hawkins remekel a néma lány szerepében. Talán neki volt a legnehezebb dolga, mert szavak nélkül, minden gesztusára, mimikájára szükség volt. Nem alibizett Del Toro azzal, hogy nem kellett dialógot írnia. A sztori egyáltalán nem igényli, hogy el/túl magyarázzon dolgokat. Egyetemes nyelv a testbeszéd és egyébként sem biztos, hogy ha beszélne megértenék egymást. A másik kiemelkedő alakítást Michael Shannon hozza, aki sokszor volt már rohadék a vásznon, de talán soha nem volt még ennyire mocsok, és egyben összetett, szánni való karakter is. Jenkins és Stuhlbarg volt a visszafogottabb, csendesebb, háttértámogató karakterek. Octavia Spencer a kakukktojás, aki szintén jól van megírva, de alig jutott több szerep a nagydumás, nagyszívű, elnyomott 60-as évekbeli feka karakternél.
A technikai oldal is bravúros: Dan Laustsen kamerája mintha csak egy tejködön keresztül pásztázná a gyönyörű 60-as évek milliőjét. Egy perc alatt behúz a film és úgy érzed, mintha te is a csendes, sötétzöldes-kékes, alig bevilágított helységekben lennél. Szinte érzed a dohos szagot az orrodban. Alexander Desplat zenéje pedig egyszerűen csodás. Belekötnivaló csak annyi – azon felül, hogy valaki undorítónak, vagy nézhetetlennek találja ezt a fajta kapcsolatot, sztorit - , hogy túlságosan emlékeztet az Amélie csodálatos életére. Jeunet sokszor idéződik meg, konkrétan olyan, mintha a Amélie lenne durvább, horrorosabb, néhol elszálltabb kivitelben. Ami ilyen szinten nem biztos, hogy belefér.
Összegzés: Del Toro úgy készített egy Oscar esélyes filmet, hogy tulajdonképpen nem akarja minden 5. percben a tudtunkra adni, hogy valójában az. Vagy nem érződik annyira hook filmnek. Amennyiben megnyeri fődíjat, ismét egy olyan alkotás kaphat legjobb film díjat az évtizedben a Birdman után, ami nem kifejezetten fontos film, hanem jó film. Márpedig a díjszezonnak ez is az értelme. Nem csak kiállni valami mellett, hanem szórakoztatni a legmagasabb színvonalon, márpedig A víz érintése igen közel áll ehhez a szinthez. A mostani jelöltek közül talán a legközelebb.
További infók a mafabon!
