A remény rabjai
Shawshank Redemption
1994
„Az emberek egy nagyon fura fickónak tartanak. Pedig nem vagyok. Ugyanúgy van szívem, mint minden kis kölyöknek. Egy befőttes üvegben. Az asztalomon.” Nehéz nem mosolyogni a rémisztgetés királyának eme okfejtésén. Mert lehet akármekkora horrorkirály és drámaíró King. Az elvitathatatlan, hogy van humora ennek a Maine állambéli „fickónak”. Mind máig fenntartom, hogy a Ragyogáson kívül filmként igazán a drámai munkái tudnak működni. Írtam is róla pl. itt.
Közmegegyezés nincs melyik a legjobb könyves munkája, de az biztos, hogy ha A remény rabjai szóba kerül, ritkán szoktak összekapni az emberek azon, hogy vajon melyik a legjobb könyvéből készült film. Sokat nem ér, de annál többet mond, hogy gyakorlatilag amióta létezik az imdb.com, ez a film kirobbanthatatlan az első helyről. Azaz több mint egy millió ember (fokozatosan növekszik az évek haladtával), egy évtizede azt gondolja: Ez a világ legjobb filmje. Nem is tévednek nagyot. Bár én hajlok arra, hogy az életem periódusait meghatározza egy egy kedvenc film (most néhány éve A vérző olajat tartom a filmkészítés csúcsának). Így nem merném kijelenteni, hogy nincs számomra ennél jobb film, de az biztos, hogy még egy olyan alkotást nem tudnék mondani, ami ennyire körüljár mindent, ami az életet meghatározza. De ez önmagában még bakfitty. Az sokkal nagyobb dolog, hogy olyan visszafogott, mégis szuggesztív, érzésekkel, élményekkel teli módon teszi, hogy még a néha-néha giccsbe hajló monológokat és jeleneteket is megbocsájtjuk neki.
Ehhez persze kellett King, mint remek író (Kubricknak más véleménye volt róla :) ), és a 90-es években feltűnt Frank Darabont, aki rögtön óriásit gurított az alapanyaggal. Andy Dufresne (Tim Robbins) sikeres bankár, akit letartóztatnak felesége és annak szeretője meggyilkolásáért. A véleményes tárgyaláson kap egy laza dupla életfogytot a Shawshank fegyházban. A megtört, szemre is gyenge kis fickó, azonban állja a szemét igazgató, a szadista őrök és erőszaktevő elítéltek napi bántalmait. Arra ugyan rájön, hogy a sok sok évtizedet nem jó egyedül lehúzni, úgyhogy összebarátkozik a régi lakó Red-del (Morgan Freeman) és az ő baráti körével. Andy elkezd egyre inkább élni és még viszonyát is csillapítja a jellemtelen igazgatóval. Sőt piszkos adóügyeit is kezeli. A férfi a Shawshank egyik legmegbecsültebb lakója lesz. Hosszú börtönévei alatt sosem hagyja, hogy a remény elillanjon és lemondjon róla: Egyszer talán otthagyhatja a börtön barátságtalan falait, és új életet kezdhet.
Darabont nagyon hűen, már már szolgaian másolta le King könyvének lapjait, ám ezt nem hibaként rónám fel. Egyszerűen az író mindent képes volt ebbe a könyvben megalkotni, amit csak egy (börtönös) drámában elvárhatunk, így hiba is lett volna komolyabban belenyúlni: Sokáig kételyközt tartott konfliktust, életszerű karaktereket, akik végig ésszerűen cselekszenek (ez ma már nagy szó), bemutatja mindenféle tolakodás nélkül, milyen a börtönélet, milyen csoportok vannak, mi a rend. Ehhez nem kellett neki hosszú órák. Egy nagyon is megdöbbentő eligazítással sikerült elérni ezt például. A barátság, kitartás, remény, olyan szavak itt, amik nem csak fel vannak sorolva, hanem mind végig a fő mozgatórugója a filmnek.
Nem nagy trúváj, amit írni fogok, de a film mögöttes tartalma nem más lehet, mint a remény. A börtönévek keménységén, a zord, benti élet kilátástalanságán túl, vajon megéri-e kitartani? Mibe kapaszkodhat egy olyan ember, akinek vajmi kevés esélye van kijutni? Dufresne intelligens, csendes, megtört fickó. Minimum véleményes módon ítélték el. Ő azonban nem adja fel. Nem tervez véget vetni az életének, nem sír, nem panaszkodik, nem ordibál. Próbál erős maradni, kitartani ,és soha nem feladni. Bátran jelentsük ki: Andy Dufresne elítélt mivolta ellenére is példakép. Az egyetemes filmtörténelem egyik csúcskaraktere. Nem kap túl sok nagyjelenetet. Egyenletes visszafogott játéka azonban nem ért Oscart. Sőt a film szégyenszemre nem kapott semmit. Legyünk azért igazságosak: Abban az évben az Oscar szagú Forrest Gump-pal, a Cannes-i siker Ponyvaregénnyel, vagy a szintén nagy kedvenc Négy esküvő, egy temetéssel nem volt esélye versenyezni. Talán nem érzékelték még, mennyire nagy kincs is ez a film. Ha másért nem, legalább Roger Deakins csodálatra méltó képeiért, vagy az ehhez kitűnő aláfestésként szolgáló Thomas Newman filmzenéért járt volna 1-1 szobrocska (a világ szégyene egyébként, hogy egyiküknek sincs még mindig Oscarja).
Összegzés: Zárszóként mit is írhatnék a világ –talán – legjobb filmjéről? Egyszerűen tökéletes. Minden eleme a helyén van. Ilyen kaliberű filmeknél szoktam leírni, hogy vannak ritkán olyan alkotások, amik szerencsés csillagzat alatt születnek és egyszerűen minden összeáll. Így 23 év távlatából sem tudnék egy rosszul sikerült, hamis jelenetet, egy kicserélésre érett képkockát mondani. Csak simán legyünk hálásak azért, mert van ez a gyönyörű és csodás film.