Tragikus sors rég volt ilyen kegyetlen szórakoztató
2018. február 12. írta: thedirector

Tragikus sors rég volt ilyen kegyetlen szórakoztató

Én, Tonya

I, Tonya

2017

Margot Robbie legkésőbb a Wall Street farkasa villantásai után azonnal mindenki emlékezetébe vésődött. Meg meme lett belőle. Majd Harley Quinn, a hányattatott sorsú, azóta is lidércnyomással felérő Suicide Squadban. Volt Tarzan nője is, most pedig végre valahára olyan szerepet kapott, amiben nem csak a kattantságát, és a cickóit mutathatja meg, hanem, hogy megvan e benne az a színészi kvalitás, amit sokat látnak benne. Jelentem: meg.

ton0.jpg

Ehhez pedig a legjobb lehetőséget kapta meg jelenleg Craig Gillespie filmjében. Sport és életrajzi filmben mindig ott a lehetőség a kitörésre, a díjakra és az elismerő kalaplengetésre. Az megesik, hogy ez a kettő úgy van jelen, hogy az életrajzi rész a fontos, a sport pedig csak a háttérsztorit szolgáltatja. Az azonban jóval ritkább, hogy az adott sportról gyakorlatilag semmit, vagy alig valamit tudunk meg. Talán az utóbbi években a Fighter és a Foxcatcher volt olyan, ami asszisztált a drámának.

ton2.jpg

A Fighterrel vannak rokoni szálak, de majd erről később. Viszont a jó hír, az ilyen típusú filmektől ódzkodóknak, hogy az Én, Tonya nem dráma. Nem azért, mert ne lenne keserű a korcsolyázónő Tonya Harding (Robbie) élete, hanem mert olyan szinten hihetetlen és szürreális, hogy nem férne bele egy az egyben a dráma műfajába. Ezt pedig nagyon jól látta meg Gillspie és inkább egy áldokumentumfilmmel (micsoda ötlet az időpontok variálására és vágására) keresztezett szatíra.

ton1.jpg

Igen. Mert ez a Tony Harding az a nő, akit az anyja leb*szott a tv elé, és nagyjából az első sport, ami megtetszett neki az eurosporton,  ki is próbálta benne magát. Sikereire számos díj és rekord lesz később a bizonyíték. Ez a Tonya az, aki az anyjával (Allison Janney) akármennyire akar életében legalább egy kedves szót váltani, a nő kb. annyira megengedő, kedves anya, mint az a gyújtogató, aki előtt épp leöntötték vízzel a szalmát. Tonya Harding története nem azért hihetetlen, mert a white thrash (innen a kapocs a Fighterrel) „kultúrát” ápolja, éli férjével (Sebastian Stan), akivel, ha bárminemű konfliktus van, nagyjából az a vitarendezési módszer, hogy agyba főbe verik egymást. Korcsolyázónőnk története nem pusztán attól hihetetlen, hogy remek tehetségéhez borzasztó ízlés párosul, ami egy alapvetően esztétikára és szépérzékre épülő sportban nem előny. Nem is azért, mert a legkisebb mértékben sem felel meg az amerikai eszményképnek (ami nyilván egy Olimpián nem jó pont, hiszen normális család, férj és szépérzék híján csak egy kudarc). A hihetetlen abban áll, hogy ez a nő egy világverseny kellős közepén belekeveredik egy olyan botrányba, amiből látszólag nincs kiút: Nancy Karrigan, Tonya legfőbb riválisának térde egy „vipera bot” következtében szétroncsolódik, és ha hiszi a kedves olvasó, ha nem. A nyomok sok szálon át ugyan, de Tonyához vezetnek.

ton3.png

Volt is ebből botrány a kilencvenes években, amiről én kb. nem hallottam semmit. Ettől független elképesztő sztori. Ezt az egy „incidens” nagyon jól körbejárjuk, és noha itt-ott picit leül a film, el lehet mondani, hogy Gillespie, már magával a filmje ritmusával, szerkesztésével kikerülte a sport és életrajzi filmek buktatóinak 99%-át. Már „csak” annyi volt a dolga, hogy ne hulljon össze saját súlya alatt a film, és a különböző elemek ne oltsák ki egymást. Márpedig erről itt szó sincs. Páratlan érzékkel vannak egymásra vágva a jelenetek, amiket oldanak a kamu interjúk és elképesztő történetek. Tonya egy igazi önsorsrontó, aki igazából gyermek kora óta keretek közé van szorítva és nem csoda, hogy folyamatosan rossz döntéseket hoz. Normális családmodell, pár és támogatás nélkül nehéz az élet bármilyen pontján boldogulni, nem pláne egy sportban.

ton4.jpeg

Margot Robbie most a legjobb karrierjében. Talán egy picit megint kell hoznia a kattant figurát, de ezúttal közel sem ripacskodnia kell, hanem egy nagyon sérült lelkű karaktert alakítani. Kifogástalan, Oscar jelölést érdemlő alakítás. Ez az ő sztorija, de nem az ő filmje. Hanem Allison Janney-é. Ez a nő olyan pokoli, ördögi, mocsok, amire nem is tudom emlékszem-e. Nagyjából minden mondatánál el lehetne mondani, hogy „minek neked gyerek te köcsög?” Undorító karakter és rendkívüli színészi munka. A maszkmestereknek is jár a dicséret és annak is, aki az elmúlt évek legjobb zenei válogatását dobta össze ide.

Összegzés: Megmerítkezés az amerikai white thrash poklában. Az Én, Tonya zseniális film. Nagyszerű stílusbravúr, kifogástalan színészi játék, remek zene. Egy pillanatig nem unalmas. Végre valami újszerű a sport és életrajzi filmek csontig lerágott, unalmas felhozatalában. Annak is ajánlom, aki semmit nem tud meg / nem érdekli a sport, nem is fog a film után sem többet megtudni, viszont egy elképesztő sztorival lesz gazdagabb.

9.jpg

A bejegyzés trackback címe:

http://filmertek.blog.hu/api/trackback/id/tr4113660614

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.