Zöld szoba

Green Room

2015

Jeremy Saulnier két éve egy másik színt a címében viselő alkotásával (Blue Ruin) berúgta az ajtót és egy csapásra felfigyelt rá a filmvilág "művész mozikat" jobban kedvelő társasága. Én ugyanakkor nem voltam meggyőzve a nagyfokú zsenialitásról, és az új Saulnier film esetében sem érzem megalapozottnak a magasztaló kritikákat.

Bakancsos bál

Nem gondolnám teljesen így, de lehet benne valami, hogy a rendező filmjeivel nem vagyok egy hullámhosszon. Ugyanakkor legalább megpróbálom megvédeni a saját álláspontom. Ami a Blue Ruinban is tetszett, az a Zöld szobában is jó. Egy elég egyszerű felütés: Egy punk banda a nagy zsozsó reményében elvállal egy erdőszéli skinhead klubban egy fellépést. A dolgok persze elfajulnak és a valaki megöl egy rajongót. A banda szemtanúja lesz mindennek és bezárkóznak egy irodába. Onnan se ki , se be. De valahogy megpróbálnak kijutni a helyről, miközben habzó szájú heroinista kopaszok késekkel és harci kutyákkal törnek az életükre.

Nézzük tételesen ami remek volt a filmben: A feszültség és az erőszak ábrázolása ezúttal is remek. Néhol nem történnek nagy dolgok, de amikor megindul valami, az tényleg olyan, hogy tátott szájjal nézed. Az erőszak nagyon húsbavágó - szó szerint - mégsem öncélú. Ott és akkor használja Saulnier ahol és amikor indokolt. Ennél fogva tényleg nem lelakott, mocskos véres, hanem erősen szuggesztív jeleneteket kapunk. A casting kiváló. A náci vezérként Patrick Stewart remekel, és az ellenoldal erőssége, a megboldogult Anton Yelchin is kiválót alakít. A történetvezetés logikus és nincs túlhúzva sem, hiszen alig 90 perc a film. (Figyeld: a minden képkockán előkerülő zöld tárgyakat vagy a szűrőzést)

A negatív dolgok oldaláról pedig továbbra is tartom, hogy Saulnier sok sok percet átblöfföl a filmben, amikor nagyooooooon lassaaaan elnyújt szcénákat, amik egyszerűen nem érdekesek Ő mégis annak gondolja. Olyan, mintha egy 2-2,5órás filmet néznél, pedig legalább egy órával rövidebb. Hiányzik a filmből valami univerzálisabb, valami, amit kapok tőle a megnézése után. Persze elég ha sokszor csak szórakoztat, de ilyen felütés után többet vártam. Az is egyértelmű, hogy itt minden fekete és fehér. Vannak a rossz, csúnya, drogos nácik meg vannak a szegény, csapdába került punkok. Van egy nagyon vékony átmenet, de talán lehetett volna valahogy összébb mosni a dolgokat, és nem ennyire egyértelműen Disneysen szelektálni.

Összegzés: Pro és kontra egy mérlegre állítva, még mindig a pro jön ki győztesen, azonban Saulnier nálam nem a thriller megújítója és a csodagyerek, amiben sokak szerint jelenleg tetszeleg, pusztán egy még mindig a saját hangját már ismerő, de még nem tökéletesen alkalmazó, ígéretes és egyértelműen tehetséges fickó, akinek a második munkája is korrekt, de nem maradandó.